Sokan az olcsó ár miatt szedik egy-egy szezonban a gyümölcsöket. A termelőknek is megéri: nem kell munkásokat fogadni akik leszedik a termést, nem kell piacozni vagy kereskedőkkel alkudozni.
Egyre népszerűbbek a Szedd Magad! Akciók – Szombathelyi Televízió
Amikor olvastuk, hogy a szedd magad földön az eper kilója 400, sőt tíz kiló fölött még kevesebb, rögtön tudtuk, ott a helyünk. A szokásoshoz képest kimondottan savanyú az idei termés, és sok volt az apró szem is. Azért mégiscsak eper. Lekvárja kedvencünk, eddig nem csalódtunk benne.
Idő hiányában ezúttal gyerekek nélkül, csak kettesben szedtük meg magunkat, ám így is rekorder csapatnak számítottunk. Magunk se hittük, hogy ilyen gyorsak tudunk lenni, igaz, férjemuram gyorsasága és precizitása miatt a kerti munka koronázatlan királya. Hamarjában megtelt a két vödör, megpúpoztuk rendesen. Egy idősebb házaspár közben megszedett egy tésztaszűrővel, és kényelmesen kibandukoltak az eperföldről. Autóval újabb kuncsaftok érkeztek. Még csak csibrik-csöbröknek sem nevezhetjük azokat az alkalmatosságokat, amibe gyűjtötték a gyümölcsöt. Volt, aki kis műanyag konyhai tállal a kezében rohamozta meg az ültetvényt. Mások bolti paradicsom után kiürült nejlon dobozocskákkal érkeztek. Valószínűleg a friss íz, és a napfény hajtotta ki a népeket, mert ha a benzinköltséget hozzáadjuk, a kis mennyiségben szedett eper ára bőven veri a piaci árakat. A „gusztusszedők” együtt hajlongtak a profikkal. Mint kiderült, a piacon árusító kereskedők is itt szedték le a maguk áruját, hogy aztán kétszer-háromszor többet kérjenek, mint a földtulajdonos.
Kicsit berzengett magamban a gazdasszony. Ha már egyszer szed az ember, miért nem annyit, hogy abból eltegyen télire? „Nyersen esszük meg, így legalább van benne vitamin”, szokták mondani azok, akik megmagyarázzák, miért nem főznek be. A vitamin azonban nem áll el a szervezetünkben, télig semmi esetre sem raktározhatjuk. Ráadásul egy befőtt, egy lekvár az ízek más élményét nyújtja. Aki összehasonlította már a csak cukorral, csak főzéssel készített, se hozzáadott pektint, se édesítőszert, se aromát nem tartalmazó gyümölcsfőzetet, az egy idő után finnyás lesz. Kiérzi a pótszereket, a mellékízeket, a műaromákat.
Nem születtem gazdassszonynak. Sőt éppenséggel soha nem is ösztönöztek, hogy azzá legyek. Úgy lettem feleség, hogy nem tudtam főzni. Az akarat viszont megvolt hozzá, és egy polcnyi szakácskönyv végül megadta a kellő tudományt. Könyvből ugyan a gyakorlatot még nem lehet megtanulni, s e hiányosság szenvedő alanya férjem volt. A borsófőzelékben híg, ízesített vízben úszott a rengeteg borsó. A hús sütéskor hullámosra ugrott össze. A rizs odakapott a lábasban, és szenesre égette az edényt. Mindenből általában hiányzott a só, időnként az íz is. Így kezdődött háziasszonyi pályám.
A kertészségem története szintén nem egy diadalmenet. Otthonról nem hoztam én semmi nagy felkészülést e téren. Volt egy nagy rózsakertem annak idején, s azt néha átkapálgattam. Metszettem a töveket, névről ismertem minden fajtát, s ha nagyon megkívántam, a leghíresebb rózsakertészetből rendeltem szép fajtákat, amiket apukám minden zokszó nélkül kifizetett. A rózsaföld kapirgálása nem tanít meg arra, mihez kezdjen az ember egy zöldségveteményben, ahol egyszerre akár többféle haszonnövény terem egymás mellett, s ahol a gaz boldogan köszöni meg a tavaszi trágyázást, vagy komposztot. Idén kis híján úgy jártak veteménynövényeink, mint Tarbay Ede kedves versében a saláta, ami besétált a csalánba, s azóta a saláta színét senki se látta. Ebben a gazkáoszban, a túlszaporodott selymes kaprok, az utálatos mérgű kutyatej, a vadparaj, a kúszó veronika, vagy a gyilkos szulák között egészen szerényen bújt meg az uborka, a káposzta, s a petrezselymet már szinte meg is fojtották. Azóta a kert nagyrészt kipucolva várja, hogy végre elég napfény érje, mert igencsak elkésett a növekedéssel.
Szóval, nem könnyű behozni a tudás és gyakorlat hiányát, ha az ember (asszony) tisztes gazdasszony szeretne lenni. Persze, nem mai igazság, hogy derék asszonyt kicsoda találhat? Pedig számos jel arra utal, hogy az élelmiszerek megléte és minősége egyenesen stratégiai kérdéssé válhat egy nem is távoli jövőben. Már ma tudjuk, hogy nem mindegy, honnan származik ételünk-italunk. Azt is észrevehettük, hogy az élelmiszerek ára az utóbbi időben soha nem hitt emelkedést ért meg. Ez a jövőben még tragikusabb módon fog jelentkezni. Ma még nem erre költjük jövedelmünk nagy részét. Ha az emelkedés tovább tart, megérhetjük azt is, hogy mindenünk elmegy a táplálkozásra. Akkor pedig nem esünk messze ama emberelődöktől, akik minden napukat, a nap majd minden óráját arra szánták, hogy élelmet keressenek maguknak.
Ne higgye senki, hogy olyan bájosan bukolikus a kertben dolgozni, s azt sem, hogy a háziasszony dalra fakad a tíz literes fazekak mellett a lekvárfőzés közben, mint Hófehérke az amerikai rajzfilmben. A lekvárfőző Hófehérke inkább érzi magát Hamupipőkének, és éjszakába nyúló főzőcskézés helyett szívesebben ülne a tévé előtt. Sőt, a bukolikus modern pórleány szégyenkezve rejti el gazhúzogatástól megfeketedett ujjait. Van egy mennyiség, és van egy időhiány, ahol már minden ilyen plusz igenis áldozathozatalt igényel. Amit ugyanakkor nem lát az áldozatot hozó, az a sokszoros termés. Nem is a zöldségé, nem is a gyümölcsé, nem is a jóllakott családé, hanem a világ egyensúlyáé. Mert valahol a világ hibáit hozzuk mi is helyre. Valahol a világ egyensúlyát hozzuk mi is helyre. Egy naptól megforrósodott barackban, egy roppanó, leves hagymában, egy megkapó szépségű virágban, vagy egy jó ebédben. Ami ráadásképpen csupa egészség, tisztaság, értékes anyag. A félelem nélküli élelmiszer. A bátorságos fogyasztás. És ez már a szabadság.
A mi szabad eprünk már puha álmot alszik dunyhatakarójában, várja, hogy kellően konzerválódjon. Édes álmokat, szabad eprecske!
Hozzászólások