Az északkelet-boszniai Gornja Maoca falut már 10 éve figyeli a rendőrség, mert a háború után több tucat, arab országokból származó ember telepedett le ott. Az évek során a település a szélsőséges iszlamista mozgalmak boszniai központjává vált. Most az Iszlám Állam jelzéseit tűzték ki ott ismeretlenek.

Iszlám Állam Boszniában – zászlókat és jelzéseket tűztek ki egy faluban - hvg.hu

Sokáig úgy tűnt ─ itt, Európában legalábbis ─,  hogy a vallási alapú civilizációk fogalma elveszítette értelmét, s immár nem használható kategória a társadalmi valóság értelmezésére. Sokáig úgy tűnt, hogy a szekularizáció minden efféle régies tipológián alapuló kísérletet napjaink kulturális profiljának megrajzolására elmosott és felülírt. Aztán hirtelen a terrorizmus fenyegetően érzékelhető közelségbe került, s mögötte újra felsejlett az iszlám, egy civilizáció, amelynek éppen volt már dolga a keresztyén Európával. Ezzel együtt, még ha ezt sokan vitatják is, óhatatlanul is téma lett újra a történelmi civilizációk kérdése. Mintha kérdésessé válna ismét, hogy a kétségtelenül meghatározó szekularizáció valóban teljes és végleges szakítást jelent-e múlttal, s hogy vajon a hajdanán vallásilag meghatározott európai identitáskeretet tényleg meghaladtuk-e. Avagy az iszlám feltűnése az európai látóhatáron visszakényszerít bennünket a történelembe?

Európa zavara nyilvánvaló, s ez leginkább a bevándorlással kapcsolatos állásfoglalások sokféleségében érhető tetten. Mintha Európa csak most döbbenne rá, hogy az eredetileg csak az olcsó munkaerő biztosításának szándékával kialakított bevándorláspolitikájának eredménye nem egészen az, amire előzetesen számított. Mintha most válna világossá az európai vezetés legfelsőbb szintjein is, hogy a muszlimok millióinak beengedése Európába olyan előre nem kalkulált, problematikus fejleményeket idézett elő, amelyek megfelelő kezelése minimum, kérdéses. Nagyon egyszerűen, ma már szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a nagy tömegekben jelenlévő muszlimok asszimilációja – ellentétben a feltételezett trendekkel – korántsem olyan mechanikus, mint ahogyan azt sokan elképzelték. Mint ahogyan az is világossá vált, hogy a kultúrák zavartalan egymás mellett élésének egyébként szép eszméje a gyakorlatban korántsem olyan idillikus, mint ahogyan azt egy íróasztal mellett el lehet képzelni. A zavar olyan „kiszólásokban” érhető tetten, mint pl. David Cameroné, aki az Egyesült Királyságot keresztyén országnak nevezte, vagy Angela Merkelé, aki egyenesen azt állította, hogy a német multikulturalizmus totálisan csődöt mondott. Noha ezek a fontos jelzések nem váltak aztán meghatározó központi témákká, s főleg nem alapoztak meg valamiféle paradigmaváltást, ám mindenképpen figyelemreméltó üzenetek, amelyek arra utaltak, hogy Európa zavarban van a saját identitásáról megfogalmazott, véglegesnek és letisztultnak hitt önképét illetően. A felszínen a zavart az okozta, hogy kiderült, az európai muszlimok asszimilációja nagyon komoly, hosszantartó és kiszámíthatatlan kihívásokkal terhelt. A terrorizmus nagyon is érzékelhető megjelenése pedig ezt a látens problémát elkerülhetetlenül a felszínre hozta.

A terrorizmus és az iszlám azonosítása egy európai számára ma elgondolhatatlan. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy napjaink terrorizmusa mégis csak az iszlámból jön. Az ugyan ma vállalhatatlanul hazug állítás lenne, hogy az iszlám egyenlő a terrorizmussal, ám másfelől, az iszlám környezetből származó terrorizmus nem terrorizmusként értelmezi önmagát, hanem nagyon is az iszlámból vezeti le minden emberi képzeletet felülmúló brutális harcát. Míg tehát egyik oldalról lehetséges az iszlám és a terrorizmus fogalmi szétválasztása, addig, a másik oldalról a konkrét valóság nem teszi lehetővé az iszlám és a terrorizmus közötti összefüggés teljes figyelmen kívül hagyását. Ekként, ha akarjuk, ha nem, szükségszerűen előkerülnek az európai kulturális identitás, a multikultúra, a civilizációk egymáshoz való viszonyának kérdései.

Olyan kérdések, amelyekről a Második Világháború után kialakult domináns európai történelemszemlélet azt gondolta, hogy már rég meg vannak oldva. Ez a történelemszemlélet, nevezzük az egyszerűség kedvéért szekularizmusnak, valahogy úgy gondolta, hogy a vallásilag meghatározott kultúrtörténeti múlt folytonossága minden további nélkül, teljesen és véglegesen megszakítható, mi több, ez a szakítás magának az egyetemes emberi történetnek a szükségszerű „fejlődési” menete. A „fejlődés” abban mutatkozik meg, hogy az egykor meghatározó vallási alapú civilizációk elveszítik közösségi identitásformáló szerepüket.

Európában ez az idea a történelem „fejlődéséről”, s a kultúrtörténeti múlt folytonosságának megszakadásáról könnyen hihető is volt, hiszen, valóban, az egyháziasságban intézményesült keresztyénség elveszítette meghatározó szerepét, mégpedig úgy, hogy a valaha volt európai keresztyének milliói a térvesztés miatt nem sok könnycseppet hullattak, többnyire tétlenül nézték, sőt aktívan részt vettek az intézményes keresztyénség leépítésében. Nem jártak templomba.

Úgy tűnt tehát, a szekularizáció ellenállhatatlan terjedése valóban felülírja a civilizációs múltat, sőt, az európai „fejlődés” maga az egyetemes fejlődés modellje, s ekként a civilizációk ma is meglévő folytonosságáról beszélni az anakronizmussal egyenlő.

A mai európai zavar annak tulajdonítható, hogy úgy tűnik, ez a történelemszemlélet egész egyszerűen nem igaz. A történelem nem ért véget, sőt, paradox módon, épp az iszlámmal való szembesülés kikényszeríti a civilizációk tagadhatatlan létének és egymáshoz való viszonyának a kérdését. Úgy tűnik, a történelmet nem lehet befejezni, legfeljebb korrigálni és újrafogalmazni, ám a nagy és átfogó civilizációs identitáskeretek meglepő tartósságot, szívósságot, és olykor kaméleon természetet mutatnak.

Nagy a zavar, mert könnyen kiderülhet, hogy azok a premisszák, amelyeken a Második Világháború utáni európai történelemértelmezés nyugodott, nem állják meg a helyüket. Könnyen kiderülhet, hogy évezredes civilizációk történelmi viselkedése sokkalta nagyobb kihívás, mint amilyennek azt a szekularizáció töretlen kiteljesedésére alapozott mai európai történelemkép feltételezte. Könnyen kiderülhet, épp az iszlámmal való szembesülés miatt, hogy Európa kulturálisan sokkal keresztyénebb, mint azt magáról korábban gondolta. Könnyen kiderülhet, hogy az európai szekularizáció, amely a keresztyénséggel szemben határozta meg önmagát, egyúttal félre is értette önmagát: nagyon is a keresztyénségből jön, honnan máshonnan, kulturálisan keresztyén is maradt, csak ezt nem tudta. Avagy nem akarta és nem merte kimondani.

Könnyen kiderülhet, hogy a történelem nem ért véget. Sőt, visszakényszerülünk a történelembe.

 

 

Hozzászólások