"Önállóságpárti vagyok én is, jó lenne, ha önállóan tudnánk működni. Jelenleg nem állami szerepvállalásról van szó, hanem fordítva: az egyház vállal szerepet olyan intézmények működtetésében, fenntartásában, amely minden logika szerint az állampolgárok adóiból állami vállalással történik. Ebből kapunk egy részt, megtárgyaljuk, bizonyos feladatokat átveszünk, nagyon szigorú állami kritériumok szerint ellátjuk és megpróbáljuk hozzátenni szellemiségben, magatartásban, munkaetikában, szemléletmódban a keresztyén pluszt. Jó lenne, ha elmondhatnánk, hogy ezeket az intézményeket az egyház kizárólag maga tartja fent, de azt hiszem, ez az illúziók világába tartozik; állami normatívák nélkül ezeket nem lehet fenntartani" 

Szabó István: látom már az alagút végét - inforadio.hu

Bogárdi Szabó István, a Zsinat új lelkészi elnöke belevágott a dolgok közepébe, s nem is nagyon kertelt. Kimondta, hogy önállóságpárti, ám a református egyház teljes anyagi önállósága jelen pillanatban illúzió. Nem mintha elődje, Bölcskei Gusztáv püspök, nem foglalkozott volna egyházfinanszírozási kérdésekkel. Sőt, néha szokatlanul éles nyilatkozatai egyértelműen jelezték, hogy gond van.

Való igaz, elvi szempontból az egyház nem lehet más, csak önállóságpárti. Ha az egyház egyház akar lenni, vagyis követni szeretné létének elvi alapjait, akkor nem lehet anyagilag kiszolgáltatott. Függetlenség pénz nélkül illúzió. Ez ugyebár közhely, de ettől még igaz. Ámbár elvileg létezik egy másik út is, s ez pedig az, hogy az egyház csak annyit „vállal”, amennyit híveinek adakozásából vállalni tud.

Csakhogy ez sem ilyen egyszerű. A keresztyénségnek a világnak ezen a részén, s így hazánkban is, története, hagyománya van, s ez nem is akármilyen történet. S most nem is egyszerűen csak a szellemiségre, a karakterre, a civilizációs beállítódásra gondolok, hanem arra, hogy ennek a történetnek abszolút szerves része az, amit összefoglalóan kultúrtörténeti örökségnek hívunk, azzal az egész országra kiterjedt intézményi-gyülekezeti infrastruktúrával, amely az aktuális keresztyén egyháztársadalom helyzetétől függetlenül a múltból ránk maradt. S ez nem csak épületet jelent, hanem szerepvállalást is a társadalomszervezés sok területén.

Érdekes módon, miközben a szekularizációnak könyvtárnyi irodalma van gondolattörténeti szempontból, valahogy elsikkadt az a nyilvánvaló tény, hogy ez a hosszú folyamat valójában az intézményes egyház fenntartására képes egyháztársadalmi rétegek lassú, de biztos tönkremenetelét jelentette. Ez a folyamat a református egyháznál régi kezdetekre nyúlik vissza, a magyar polgárosodási folyamatok sajátosságaira, amikor megindult a régi gazdaréteg és köznemesség szétmorzsolódása, s az i-re a pontot az erőszakos téeszesítés tette fel. Mert valamikor, mondjuk a 19. század első feléig, a református egyház igenis képes volt arra, hogy saját vagyonából és a még potens egyházfenntartó társadalmából megteremtse önmaga anyagi függetlenségét.  A reformátusságot nem az tette tönkre, hogy sokáig kellett küzdenie saját szabadságáért, hanem az, hogy szép lassan eltűnt mögüle az a társadalmi réteg, amely anyagi önállóságát biztosította. Viszont a 20. század elejére már nyilvánvalóvá vált az anyagi alapok megrendülése. Dr. Ferenczy Gyula, az Országos Református Lelkész Egyesület titkára szókimondó keserűséggel és indulattal így ír: „Tanáraink, tanítóink fizetését adja az állam. Papjaink fizetését kiegészíti az állam. Híveink terhét viseli az állam. És autonómiánkat kezeli az állam. Szabad farkasokból lettünk örvös ebek és még azok is csak nyomorgó, ínséges állapotban.” (Lelkészegyesület. Az Országos Református Lelkész Egyesület hivatalos közlönye. Debrecen, 1908. április 25. 17. szám.) A református egyház anyagi függetlenségének sorsát az pecsételte meg, hogy "erős, tömör, egységes szemléletű magyar református polgári társadalom nem alakult ki". (Révész Imre: Előszó. A Magyar Református Egyház története, Budapest, 1949.)

Az csekély vigasz a számunkra, hogy a nálunk polgárosultabb európai országokban a folyamat ugyanígy lejátszódott, csakhogy ott nem a régi paraszti háttér tűnt el, hanem a polgárság gondolkodásában, mentalitásában bekövetkezett változások tették kérdésessé az egyház anyagi függetlenségét. (Amerika ilyen szempontból egy kicsit más történet.)

Ezzel viszont előállt egy elég különös helyzet. Miközben egyértelmű konszenzus van a nyugati társadalmakban, ide értve hazánkat is, hogy az államot és az egyházat szét kell választani, addig az is nyilvánvaló, hogy a keresztyén intézményi-infrastrukturális múlt nem számolható fel, vagy nem zsugorítható össze egy kézlegyintéssel. Ám az is világos, hogy ezt a kiterjedt-megörökölt egyházias rendszert a maradék egyháztársadalom már nem tudja működtetni. Marad tehát az állam, miközben állam és egyház szét van választva. Ebből születnek, mint tudjuk, különféle jogi, s ellentmondásoktól éppen nem mentes konstrukciók, elég csak Európa némely országára gondolnunk.

A magyar rendszerváltás erre a problémára – ide értve a mi egyházunkat is – felkészületlen volt. Miközben a visszakapott szabadság mámorában szinte ösztönös volt a visszanyúlás elvett intézményeinkért, sőt ezt még a nem egyházias társadalom nagy része is üdvözölte,  senki meg nem kérdezte, hogy vajon ki fogja ezeket az újra induló intézményeket anyagilag finanszírozni. Természetesen, „majd az állam”. De ugyanígy, állami oldalról sem emlékszem semmiféle olyan tényleg komoly kezdeményezésre, amely célul tűzte volna ki az egyházak teljes kárpótlását, vagy – horribile dictu – az elszenvedett hátratétel okán az egyházak valamiféle „feltőkésítését”. Ebben, különös módon, ideológiai hovatartozástól függetlenül a politikai csoportok egységesnek tűntek, miközben, természetesen ment, sőt ma is folytatódik a vita arról, hogy hol a helye a keresztyénségnek a magyar társadalom szellemiségének formálásában.

A lényeg viszont az – s ez lehet, hogy brutálisan hangzik –, hogy állam és egyház szétválasztásának az anyagi alapjai egész egyszerűen hiányoznak. Egyházi részről mindenképp.

Hogy mi a reális megoldás, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az egyház nem lehet más, csak önállóságpárti. Örülök, hogy ezt Bogárdi Szabó István kimondta. Mert lehet, hogy ez az igény jelen pillanatban illuzórikus, ám igenis, már csak tisztánlátás végett is, ezt az igényt fenn kell tartani.

 

Hozzászólások