Az ünnepségen Parolin bíboros így fogalmazott: „Nagyon elszomorított a népszavazás eredménye. Természetesen – ahogyan a dublini érsek mondta – az egyháznak foglalkoznia kell ezzel a valósággal, de véleményem szerint abban az értelemben kell foglalkoznia vele, hogy elkötelezetten meg kell tennie mindent azért, hogy evangelizáljuk a kultúránkat. Úgy gondolom, hogy ez nemcsak a keresztények alapelvek, hanem az egész emberiség veresége.”

Pietro Parolin: A melegházasságot legalizáló törvény az emberiség veresége - magyarkurir.hu

Az ír népszavazás az egyneműek házasságáról egy újabb eszköz lehet arra, hogy erősítse Európa-szerte a társadalmi valóság értelmezésének egy jól ismert paneljét, amelyik valahogy így szól: egyik oldalon vannak a haladók, a másik oldalon a maradiak. A domináns értelmezés szerint társadalmi forradalom történt a katolikus Írországban. Az a véleményem, hogy érdemes ezt a kétségtelenül fontos döntést nem csak egy folyamat lezárulásának, hanem egy ismeretlen folyamat kezdetének is tekinteni. Hogy mi is történt, s hogy mi is történik e téren most Európa nyugati országaiban, ma még nem tudjuk. Minden forradalomnak ilyen a természete. Egyezzünk meg abban, hogy a kérdést, miszerint mi a maradi és mi a haladó a házasság és a család ügyében, majd a történelem dönti el.

Most nagy az eufória, mert a népszavazás eredménye erősíti az egyébként minden emberben alapvetően meglévő igényt az igazságosságra, az egyenlőségre, az emberi méltóságra, a szabadságra. Az már egy másik téma lenne, hogy korunkban vajon miért a szexualitás körüli jogok váltak az általános szabadságjogok iránti vágy és küzdelem szimbolikus eszközeivé. – De ez most szempontunkból mindegy is. A lényeg mégis csak az, hogy az egyneműek házasságának megszerzett joga most úgy tűnik fel, mint az egyenlőség győzelme, a korábbi maradiság jármától való megszabadulás. Ez a progresszió. A magánéleti szabadság illúziója mint menedék, amely képes feledtetni az amúgy egyre bonyolultabb, átláthatatlanabb és ellenőrizhetetlenebb rendszerekbe szervezett, beágyazott egyén csapda-helyzetét. 

A szabadulás feletti öröm, a szabadságélmény olyan erős, hogy látni valóan a konzervatívokat, ide értve az ír katolikus egyházat is meghátrálásra készteti. A konzervatív brit miniszterelnök üdvözölte a népszavazás eredményét, Dublin érseke arról beszélt, hogy szembe kell nézni a valósággal. Elemzések sokasága jelenik most meg az ír sajtóban arról, hogy miért hagyták ott az emberek az egyházat. Mindenki nagyon-nagyon okos, s lám meg is van a válasz: azért, mert az egyház nem érti az emberek gondolkodását. Mert ha bezzeg értené, özönlenének a népek a templomba. Ez ma az ügyeletes klisé. Ami persze nem azt jelenti, hogy az egyház ne lehetne problematikus. Nagyon is lehet.

Egy afféle elmaradott, kelet-európai keresztyén és konzervatív, mint én is, pedig csak értetlenül rázza a fejét zavarában, s komolyan felteszi a kérdést, hogy akkor voltaképpen a hozzánk képest nyugati társadalmakban mi is számít még konzervatívnak. Innen nézve mintha a konzervativizmus – a házasság kérdésében legalább is, de nem csak ebben – teljességgel felolvadna, s összeroppanna a nyugati progresszívnak gondolt korszellem és általános érzület nyomása alatt. A konzervativizmus mintha vesztésre állna, s mintha ezt a defenzív helyzetet úgy akarná megoldani, hogy egyetért a liberális értékekkel (ebben az ügyben), miközben továbbra is konzervatívnak mondja magát. S úgy tűnik, az ír katolikus egyház sem bírta a hangulatot, s úgy érzékelte, hogy ekkora tömegnyomással nem lehet szembemenni. Az ír érsek eléggé bizonytalan nyilatkozatát aztán helyre tette a Vatikán egyértelmű válasza, mely szerint a népszavazás eredménye az emberiség veresége.  Érdekes, hogy a Vatikánnak ez az üzenete mintha nem akarna átjönni a haladó hazai sajtóban. Hiába, no, egy baloldali, liberális-konzervatív pápa itthon eléggé nagy fejtörést okozhat, mert nem fér bele semmilyen itthoni sematizmusba.

Ami engem illet, üdvözlöm a Vatikán nyilatkozatát, még ha túl drámainak is érzem. Nem hinném, hogy a nyugati országok egymás utáni kiállása az egyneműek házassága mellett (a kivétel most már csak Észak-Írország, a protestánsoknak köszönhetően – de ez egy külön történet) véglegesen átírhatná a hagyományos házasság és a család fogalmát – de erről majd később. Ezúttal most mellőzném a szokásos keresztyén érvelést.

Lennének ugyanis kérdéseim, amúgy emberjogilag. A kérdéskörnek erre a vonatkozására Breda O’Brien kitűnő cikke mutat rá a The Irish Times-ban: „ Helyrehozhatatlanul megsértettük a kapcsolatot a házasság és a gyermek azon joga között, hogy ismerje azt a két embert, s szeretve legyen azon két ember által, akik neki adták biológiai, társadalmi és családi identitásuk felét.”

Szóval, kiknek a jogairól van itt szó, s kiknek a jogai vannak itt úgy beállítva, mintha győzelmük egyenesen az általános jogegyenlőség győzelme lenne? Azoknak a jogairól, akik egy velük azonos nemű emberrel akarnak házasságban élni. Felteszem, a házasság fogalma magában foglalja a család, a gyermek fogalmát is. De ki beszél itt egy ilyen házasságban születendő és felnevelendő gyermek jogairól?

Az egyneműek házassága megszünteti a nemhez kötött apaság és anyaság fogalmát, arra a liberális teóriára alapozva, hogy a szabad egyén szabadon megválaszthatja eme hagyományosan nemekhez kötött társadalmi szerepeket. A kérdéskör genetikai vonatkozásairól most nem beszélnék, mert ez szembe menne a szabad egyén ma érvényes és korrekt ideájával. S ez bizony ma nem lenne korrekt.  Ez a filozófiai liberalizmus által konstruált virtuálisan szabad egyén, akit semmi sem köt. Enyhén fogalmazva is ez a teória ellentmond minden tapasztalatnak, de tegyük fel, hogy igaz. Ám az kétségtelenül nem igaz, hogy ezzel, mármint az apaság és az anyaság társadalmi fogalmával együtt megszüntethető lenne az apaság és anyaság biológiai fogalma.(Ez a körülmény teszi meghaladhatatlanná a házasság és a család fogalmát.) Magyarul, a gyermeket vállaló egynemű házasság nem valósítható meg csak olyan intézmények közbejöttével, mint pl. a spermabank és a béranyaság. Ez, akárhogyan is, előre kiszámíthatatlan, s az ilyen házasságban felnövekvő ember számára elképesztően bonyolult és zűrzavaros helyzeteket idézhet elő. Ki beszél az ő jogairól? Mi van akkor, ha egy ilyen családban felnövekvő ember életének egy pontján rádöbben arra, hogy nem ismerheti meg biológiai apját vagy anyját? Vagy megismerheti ugyan, de szembesülnie kell azzal, hogy valakik, akik amúgy a saját jogaikért küzdöttek, nem gondoltak arra, hogy neki is voltak jogai, amikor még meg sem született? Szóval az egyneműek házasságának jogi győzelme valóban egyenlő az általános jogegyenlőség győzelmével?

Elkezdődött most valami, „győzött a forradalom”. Ám e kezdet hosszú távú társadalmi hatásairól még semmit sem lehet tudni. Majd utólag visszatekintve megtudjuk, mi történt most.

Ami engem illet, ezt az egész, ma progressziónak beállított folyamatot egy hosszan tartó epizódnak tartom, amelynek a végén kiderül, hogy a hagyományos családnak nincs alternatívája. Ezért nem gondolnám, hogy az azonos neműek házasságának legalizálását valamiféle világdrámaként , a „civilizáció végeként” kellene értelmezni. Nem eszik olyan forrón a kását.

Maradok tehát maradi. Szerintem van ugyanis olyan, hogy az ortodoxia a modern. Ettől még természetesen tiszteletben tartom mindenkinek a véleményét.

S még mielőtt valakik nekem esnének, igyekszem leszögezni: a fentiekben nem a különböző szexuális orientációjú emberekhez való viszonyról beszéltem. Ismerek én azonos neműeket, akiknek a partnerkapcsolata szeretetben, figyelemben, gyöngédségben, gondoskodásban ezerszer felülmúlja némely hagyományos házasság borzalmát. Csakhogy itt nem erről van szó. Amíg nem tudunk különbséget tenni a homofóbia és a hagyományos család intézményének a védelme között, addig ez a vita mindig is egy átpolitizált, beszűkült, öngerjesztő, manipulált világnézeti küzdelem eszközévé válik. Miközben, persze, mindenki jót akar.

Meg addig sem kell beszélni más rabságokról, égbekiáltó igazságtalanságokról és egyenlőtlenségekről. Nem igaz?

 

Hozzászólások