Pedig nincs olyan, hogy keresztény Európa. Nincs olyan, hogy keresztény kultúra, nincs keresztény nemzet.
A Kötőszó c. evangélikus közéleti blog elég meghökkentő cikkel rukkolt elő. Szerzője, Földessy Árpád ugyanis egyenesen azt állítja, hogy „nincs olyan, hogy keresztény Európa. Nincs olyan, hogy keresztény kultúra, nincs keresztény nemzet.” Nos, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet, szerintem egy ilyen állítás a legteljesebb mértékű önfeladás, önfelszámolás és öngyilkosság. Ráadásul még nem is igaz. Nem kell ilyen állítás tarthatatlanságának a belátásához még csak kereszténynek sem lenni. Ha meg egy keresztény blog állít ilyet, akkor az már-már az abszurditás határát súrolja. Persze, a mai Európában már ezen sem lepődünk meg. A keresztény Európa lebontása nem egyszer keresztény segédlettel folyik, a kereszténység nevében.
Az írás megértéséhez érdemes rákattintani a forrásként megjelölt angol nyelvű anyagra. Mint kiderül, ez egy nyílt levélben (Letter to a Non-Christian Nation) megírt reflexió Orbán Viktornak az Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent véleménycikkére, amelyben a miniszterelnök elmondja sokszor hangoztatott állítását, hogy a keresztény Európát meg kell védeni a muszlim hitű bevándorlóktól. A kereszténység és a kultúra kapcsolata tehát ebben a kontextusban vetődik most fel.
A kérdés nyilvánvalóan ez: vajon keresztény alapon lehet-e igazolni a migránsok visszautasításának ideológiáját, avagy azt kell mondani, hogy az elutasítással a kereszténység óhatatlanul is ellentmondásba keveredik, hiszen megtagadja a befogadás, a felebaráti szeretet keresztény eszméjét. A kereszténység épp azáltal szünteti meg önmagát, ha valamiféle keresztény kultúrára hivatkozva megtagadja a felebaráti szeretet jézusi parancsát, és elutasítja a határtalan befogadás gondolatát. Földessy Árpád, ha jól értem, azzal érvel, hogy a keresztény kultúra, a keresztény Európa eszméje azon túl, hogy hamis, akadálya is a felebaráti szeretet megvalósulásának, hiszen létrehozza a „mi” és az „ők” csoportjait. A keresztény Európa, a keresztény kultúra eszméje mint önmeghatározás tehát elválaszt, hiszen az egy olyan identitást épít fel, amely lehetetlenné teszi a kultúrák közötti közlekedést.
Azzal a képtelen állítással most nem is nagyon foglalkoznék, hogy keresztény kultúra nincs. A kérdésnek óriási irodalma van, elég csak H. Richard Niebuhr klasszikus művére (Krisztus és kultúra) hivatkoznunk. Csak annyit jegyeznék meg, ha keresztény kultúra nincs, akkor ugyan miből „nőtt ki” az, amit szokványosan európai kultúrának hívunk? Avagy talán létezik külön steril európai kultúra, s külön steril kereszténység? Hát nem éppen az az európai történet lényege, hogy itt a zsidó-keresztény hagyomány nem valamiféle járulékos eleme az amúgy függetlenül létező európai kultúrának, hanem a zsidó-keresztény hagyomány folytonos újraolvasása a görög fogalmiság közbejöttével lett maga az európai kultúra? Szimpla történeti alapon el nem tudom képzelni, miként beszélhetünk európai kultúráról a kereszténység nélkül. De ennek igazolása legyen a szerző gondja. Persze, ha Földessy Árpád úgy gondolja, hogy a kultúra fogalmát le lehet szűkíteni pusztán a szokásokra, a törvényt pedig a szokások szintjére redukálja, nem csoda, ha ilyen abszurd következtetésekre jut. („Jézus – az abszolút mérce, ha keresztény nézőpontból akarunk vizsgálódni – maga is tiszteletben tartja a kultúrát, azon nemzet szokásait, amibe beleszületett. Ezek akkor elsősorban az ószövetségi törvényeket jelentették.”)
De ez most nem egy elméleti, avagy történetfilozófiai vita. A konkrét probléma az, hogy a szerző szerint a keresztény kultúra ideája, a keresztény kultúra védelmének az ideológiája magát a kereszténységet veszélyezteti, hiszen elválaszt, falakat emel, ellehetetleníti a felebaráti szeretet, a befogadás gesztusának a gyakorlását.
De valóban így van-e? Talán érdemes lenne ezt a kérdést más oldalról is megközelíteni.
A határtalan befogadás híveinek van egy senki által nem igazolt meggyőződése. Eszerint amennyiben az európai lélek kinyílik a jövevények hitére, s lebontja a „mi” és „ők” közötti kulturális válaszfalakat, magyarán befogadóvá válik, akkor a migráns-válság okozta kulturális krízis megoldható lesz. A megoldás pedig az, hogy a megértés, a tolerancia, a határtalan felebaráti szeretet jegyében le kell bontani az európai kulturális karaktert, nehogy az „irritálja” a bevándorlók millióit. Magyarán, alkalmazkodjon Európa hozzájuk, s ne ők Európához. Mindezt pedig igazolni lehet a felebaráti szeretet keresztény eszméjével.
Ám azt a kérdést senki fel nem teszi, hogy vajon a másik oldalról, a jövevények oldaláról, ugyanígy megjelenik-e az elfogadás, vagyis az európai kultúra elfogadásának a gesztusa? Az európai befogadás ideológiája abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a befogadandók csoportjai minden további nélkül integrálódni fognak, ha nyitottságot találnak. De miféle tapasztalat támasztja ezt alá? Gyakorlatilag semmilyen sem. Ennél sokkal életszerűbb, hogy a bevándorlók nagy tömbjei megalakítják a maguk kolóniáit, közösségeit, a nyílt európai társadalmon belüli zárt társadalmait azzal az egyébként nagyon is érthető elementáris vággyal, hogy itt Európában újra felépítsék közösségi identitásukat.
A „keresztény Európa nem létezik” tétele a gyakorlatban tökéletesen alkalmas arra, hogy a bevándorlóknak nyílt és akadálytalan teret biztosítson saját kultúrájuk európai megalapozásához. S a kérdés már nem az lesz, hogy vajon miként lehet keresztény alapon elutasítani a határtalan befogadás eszméjét, hanem az, hogy el kell dönteni: a Tízparancsolat vagy a saríja? Lehet választani. Mert attól, hogy „keresztény Európa nem létezik”, a muszlim kultúra nagyon is létezik. S minél inkább teret kap a keresztény Európa leépítése, annál inkább. Ez természetesen nem teszi semmissé a bevándorlók millióinak tragikus helyzetét. De ugyan miből következik az, hogy az irántuk érzett részvét egyenlő az önfeladással? A beláthatatlanul sokmilliós népvándorláshoz való viszony morális kérdés is, de valójában hatalmi kérdés. A tét Európa léte.
Ki merem mondani: a határtalan befogadás eszméje, amely folytonosan a jézusi felebaráti szeretetre hivatkozik, nem több keresztény szentimentalizmusnál. Jézusból nagy humanistát teremt, a „jó embert”, a kulturális relativistát, a moralistát, afféle mai posztmodernt, akinek a számára a számára a hitek egyenértékűek, s aki a felebaráti szeretet ideája kedvéért, még a saját közösségi hitét is feladná. S hogy ezt a Jézust elérjük, mármint a tételezett történeti Jézust, a „Jézus-mozgalmat”, le kell bontani a rárakódott évezredeket, a keresztény kultúrát, a kulturális emlékezetet, mert ez úgymond akadálya a kultúrák közötti válaszfalak lebontásának. Csakhogy Jézus nem volt kulturális relativista, nem hitte azt, hogy a hitek egyenlőek, még ha az emberek elvileg azok is, hanem nagyon is tisztelte a Tízparancsolatnak azt a mondatát, hogy „ne legyen más istened rajtam kívül”.
Csak a keresztény moralizáló szentimentalizmus gondolhatja azt, hogy a jézusi felebaráti szeretet ideája egyenlőségjelet tesz hitek közé. Jézus ugyan befogadó volt abban az értelemben, hogy szóba állt más hiten lévőkkel is, sokszor kifejezetten provokatív volt, de a saját közösségi hitének igazságában való meggyőződését illetően kőkemény volt, s nem kötött kompromisszumokat.
Mert a valódi kérdés ez: kinek a hite és kinek az igazsága érvényesüljön Európában? S ha egyes keresztények úgy gondolják, hogy a keresztény Európa védelmére hivatkozva nem lehet a migránsok beláthatatlan millióit elutasítani, akkor éppen azt az Európát veszélyeztetik, amelynek a mai értékvilága is a zsidó-keresztény hagyományból jön. Honnan máshonnan? S előáll az az abszurd helyzet, hogy ez az értékvilág épp azt nem tudja megőrizni, amelynek a nevében fellép. A toleranciát, a nyitottságot, a reflexivitást, a szabadságot, az egyenlőséget. Mert jön egy másik értékvilág, amelyet nem fog majd meghatni az európai keresztény értékek egyetemes jelenvalóságába vetett szentimentalista hit, hanem éppen a részvétet kihasználva mindenféle erkölcsi aggály nélkül megvalósítja önmagát. Itt, a mi keresztény Európánkban.
Hozzászólások