– Ezek szerint mégis az a jó keresztyén, aki a Fideszre szavaz?

– Ez egy ostoba kérdés!

Bogárdi Szabó István: Mindent csak józansággal - reformatus.hu

Megjelent egy érdekes interjú Bogárdi Szabó István püspökkel, a református egyház zsinatának lelkészi elnökével. A kérdező, Fekete Zsuzsa, újságírói feladatához híven nem tekintette magát mikrofonállványnak, hanem az Olvasó fejével gondolkodva arra volt kíváncsi, hogy melyik párt mellé teszi le a voksot a püspök. A beszélgetés kifejezetten izgalmasra sikerült, hiszen a püspök ugyan nem nevezett meg egyetlen pártot sem, Fekete Zsuzsa ezt mégis belelátta: ”Ezek szerint mégis az a jó keresztyén, aki a Fideszre szavaz?” – „Ez egy ostoba kérdés!” – jött a válasz. Ez ugyebár olyan, mint egy bújócska. Viszont nem azért, mert a szereplők őszintétlenek, hanem mert ilyen a helyzet természete. Szavazáskor leegyszerűsödnek a dolgok. Nincs is-is. Vagy ide húzom be az ikszet, vagy oda. De mit tegyen az egyház, amely ugyan nyakig benne él a társadalomban, a politikumban, de a mandátuma, akárhogyan is, mégsem arra szól, hogy pártpolitikai küzdelmek aktív részese legyen? Nehéz helyzet, ha úgy tetszik feloldhatatlan dilemma. Az interjú tökéletesen tükrözi ezt.

Először is, van egy kimondatlan elvárás. Az, hogy az egyház szólaljon meg. Mert az egyház attól egyház, hogy üzenete van. Igaz, ez az üzenet, az evangélium, állandó és örök, de ugyanakkor bizony vannak a hétköznapi életre is kiható következményei. Az ember már csak olyan, hogy konkrét döntéseit is elvekből – világképekből - értékrendekből kell levezetnie. A probléma csak az, hogy ugyanabból a világmagyarázati elvből különböző következtetésekre lehet jutni.  Mit mond tehát egy ilyen választási helyzetben az egyház? Mit mondhat? Nyilván nem állhat be egyik párt mögé sem, hiszen akkor épp a lényegét, az identitását veszítené el. Az egyház legitimitását nem az adja meg, hogy egyik vagy másik párt szócsövévé válik. Ez épp a vesztét jelentené.

De ugyanakkor mégis csak az a helyzet, hogy egy demokráciában – ha tetszik, ha nem – a pártok tematizálnak. Legyen szó bármilyen kérdésről is, bármiféle állásfoglalásról, annak mindig egyik-vagy másik párt a gazdája. Egyik pártot a másiktól az különbözteti meg, hogy milyen üzenettel akarja a szavazót maga mellé állítani. Nincs semleges üzenet, avagy nincs olyan üzenet, amelynek a közege a pártpolitikai senkiföldje lenne.

De ha ez így van, mit tegyen az egyház, amelynek ugyan van üzenete, de az mégsem része a pártok által elfoglalt ideologikus térnek? Hogyan fogalmazhat meg az egyház úgy egy üzenetet, hogy az ne tűnjék azonnal pártpolitikai állásfoglalásnak is?  Sehogyan sem. Akármit is mond az egyház, annak mindig lesz politikai olvasata. Nem mintha direkt módon be akarna szállni a politikai küzdelmekbe, hanem mert ilyen a demokrácia természete. Az a körülmény, hogy egy demokráciában a pártok fogalmazzák meg a témákat, azt is jelenti, hogy a pártok jelölik ki az üzenetek értelmezésének a kontextusát. Magyarán, egy üzenet, jöjjön bár az egyháztól, mindig politizálódik, s a kérdés mindig az, hogy, hogy melyik pártot támogatja és melyiket támadja. Ez meglehetősen problematikussá teszi az egyház számára az önmegkülönböztetés igényét, hiszen az egyháznak azt kellene elhitetnie, hogy pártpolitikán felül áll, s ha megfogalmaz egy üzenetet, az saját üzenet, nem pedig egyik vagy másik párt üzenete. A dolgok természete már csak olyan, hogy közönség attól függően ismer el egy egyházi üzenetet az egyház saját üzeneteként, hogy egyetért-e vele, vagy sem. Ha egyetért vele, az az egyház saját üzenete. Ha nem, akkor úgymond beállt egy párt mögé. „Politizál”. Ezt a dilemmát nem lehet feloldani. Mindez azért van, mert a polgári demokráciák kialakulása nyomán az egyház elvesztette tematizációs hatalmát, kiszorult a politikai térből, de ugyanakkor nem szűnt meg, a kommunikációs tér komoly szereplője maradt. Súlya van annak, hogy mit mond az egyház., s ezzel akarva-akaratlanul is beszáll a szavazók eléréséért folytatott küzdelembe. Nem véletlen, hogy a pártok mindig is érzékenyen figyelik, mit mond az egyház.

Ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a választások kapcsán eléggé bonyodalmas az „egyház” egységes fogalmáról beszélni. Hiszen ebben az esetben ki az egyház? Ki az, aki szavaz? Egyháztagok szavaznak. Nem a virtuális, fogalmilag megalkotott egyház. Csak az egyház valóságát nem ismerők gondolhatják azt, hogy az egyháztársadalom mindenféle tekintetben, így pártpolitikailag is homogén közösség. Nem az. Attól, hogy együtt mondják a Hiszekegyet, még nem feltétlenül egy kockába húzza majd mindenki az ikszet. Ezért aztán eléggé naiv elképzelés azt gondolni, hogyha majd a pap, vagy valamelyik egyházi vezető „kinyilatkoztat” szavazás dolgában, akkor a hívők egységesen úgy fognak szavazni.Talán jó lenne, ha politika világa egyszer végre megértené, hogy az egyháztársadalom egysége nem pártpolitikai egységen nyugszik. Merthogy az egyházat nem a pártok hozták létre. Eredete kicsit korábbra datálható. Valójában nem a pártok tematizálják az egyházat, hanem pont fordítva, az egyház előzetes léte állítja kihívás elé a pártokat. Az már csak a történelem abszurditása, hogy egy demokráciában mégis úgy tűnik fel, mintha az egyház önértelmezésének a forrása a pártpolitikai üzenetekben lenne keresendő. Nem a lekvár csinálta a nagymamát.

Valójában egyetlen konszenzuson alapuló elv van egy demokráciában: mindenki arra a pártra szavaz, akire akar, s ezt feltétlenül tiszteletben kell tartani. Egy egyházvezető pedig, aki egy egész egyházat képvisel, nyilván nem teheti meg azt, hogy egyik vagy másik párt mellé hivatalosan leteszi a voksát, hiszen ezzel szembemenne az általa képviselt egyháztársadalom belső politikai sokszínűségével, s ráadásul – még ha a saját belső meggyőződését is mondaná – senki el nem hinné, hogy nem vált politikai szócsővé.

Nehéz helyzet. De ugyanakkor mégis csak fel kell tenni azt a kérdést – amit Szabó püspök is feltesz –, hogy melyik párt milyen üzenettel, milyen értékrenddel lép a nyilvánosság elé. Magyarán, nem az itt az igazi kérdés, hogy hova „kell” szavazni, hanem, hogy melyik pártnak van mondanivalója olyan témákról, amelyek a mai keresztyénségnek a fontosak. Például a keresztyénség helye, szerepe és jövője a mai Európában.

Ha tehát a keresztyének egy jelentős része úgy látja, hogy ez a téma a hazai pártpolitikai kínálatban jóformán csak a mai kormánypártoké, akkor ezért azok a pártok is felelősek, amelyek úgy gondolják, hogy ez, mármint a keresztyénség-kérdés ma már nem kérdés. De nagyon is az. Sőt, egyre inkább az lesz.

Na, most, akkor ez a kis rövid poszt pártpolitikai állásfoglalás-e vagy sem? Nem az. Az. Majd az Olvasó eldönti.

Hát, ez ilyen.

Hozzászólások