A miniszterelnök beiktatási beszédében azt mondta: az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy „nyíltan kimondtuk: a liberális demokrácia korszaka véget ért”. A kormányfő úgy fogalmazott, a magyarok válasza a megváltozott világra az, hogy „a zátonyra futott liberális demokrácia bütykölése helyett inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát, amely garantálja az ember méltóságát, szabadságát és biztonságát, megvédi a férfi és a nő egyenjogúságát, a hagyományos családmodellt, féken tartja az antiszemitizmust, megvédi a keresztény kultúránkat, és esélyt ad nemzetünk fennmaradására és gyarapodására”.

2030-ig tervez Orbán Viktor - Mandiner/MTI

Súlyos beszédet mondott Orbán Viktor. Beszéde nem attól volt súlyos, hogy még soha nem hallott programbeszédet mondott el, hanem attól, hogy az egész üzenetet áthatotta a történelmi emlékezet és öntudat. Miközben a magyarságról mint politikájának kiinduló pontjáról beszélt, egy pillanatig sem maradt provinciális, hanem képes volt a magyar sorskérdéseket európai kontextusban újrafogalmazni. Beszélt egy nagyhatalmak árnyékában élő, méreteiben kis népről, amelyet sokszor megkísértett már a nemzethalál gondolata, s amely népnek az a történelmi tapasztalata, hogy többet adott a világnak, mint amit kapott tőle. Ám mégis, beszéde nem a szokványos magyar sérelmi politika megnyilvánulása volt. Sokkal inkább azt mondanám, hogy amit itt hallottunk, noha mélyen a magyar történelmi önérzetbe és öntudatba ágyazódik,  szakított a magyar romantikus nacionalizmus rossz hagyományaival.

S ha az a kérdés, hogy mi Orbán titka, akkor a lehetséges válaszok egyike éppen az, hogy benne megjelent egy új magyar, már-már elhaltnak hitt öntudat, amely egyszerre képes arra, hogy újrafogalmazza a magyar nemzeti tudat mélységes történelmi beágyazottságát, s ugyanakkor szakítson minden nosztalgiázó magyarkodással, nacionalista gyűlölködéssel és antiszemita őrületekkel.

A mai világnézeti képletek küzdelmében keskeny ez az út, hiszen a ma liberális demokráciának nevezett ideológia éppen abból a meglehet, történelmi okokból részben érthető feltételezésből született, hogy minden hatalmi igény, amely nemzeti hátterű, szükségképpen tragédiába visz. Ezért hát le kell bontani évezredes közösségi identitásokat, s helyükbe a történelemről lemetszett egyént, az individuumot kell állítani, mint akit már nem béklyóz meg a kulturális (értsd: keresztyén) és nemzeti hagyomány.

Orbán kísérlete azért egyedülálló, mert azt mondja ki, hogy a nemzeti és európai történelmi folytonosságok fenntarthatók a múlt tragédiáinak megismétlése nélkül. Ezért, noha beszédében a magyar történelmi tapasztalat és öntudat szólal meg, szó nincs itt restaurációról, pláne nem revansról a múltban elszenvedett sérelmekért. Szó van inkább egy önmaga sorsát európai kontextusban újrafogalmazó nemzetről.

Az Orbán-féle keskeny út abban áll, hogy a liberális demokrácia korszakával szemben ki merte mondani a kereszténydemokrácia alternatíváját, de úgy, hogy közben nem hagyott kétséget afelől, hogy a cél messze nem a múlt egyszerű lemásolása és ismétlése. Ezzel persze nem kis kockázatot vállalt magára, hiszen nem kétséges, hogy a mai liberalizmus domináns része a nemzeti és keresztyén közösségi tudat jelenségét valósággal démonizálja.

S hogy e küzdelemben kinek lesz igaza, majd a történelem eldönti. Ami engem illet, azt gondolom, hogy Orbán sokkal jobban képes érzékelni a történelmi mélyfolyamatokat, mint nem egy kortárs európai politikus. S ha a hatásának a titkát keressük, abban találhatjuk meg, hogy azért képes megszólítani hazai, sőt külföldi emberek millióit is, mert államférfiúi szinten újrafogalmazza azt a mélységesen mély történelmi közösségi identitásalkotó tudatot, amelyben való részesedés a nemzetetet nemzetté teszi, Európát pedig Európává teszi.

Na, ezért volt súlyos ez a beszéd.