Kísértet járja be Európát, a felcserélés ideológiájának kísértete. Bármennyire is gigantikus horderejű legyen ez a jelenség, csupán egy apró részét képezi annak a sokkal alapvetőbb és kiterjedtebb folyamatnak, amit globális felcserélésnek hívok, ami szerint mindent helyettesíteni lehet valami mással, kezdve az emberrel, amit az Egyneműsített Emberi Matéria (EEM) szintjére redukálnak. A felcserélés a poszt-poszt-indusztriális (és természetesen virtuálisan már poszt-emberi, és már bizonyosan poszt-humanista) modernitás központi gesztusa: felcserélni az igazat a hamissal, a valóságot a valótlansággal, az eredetit a másolattal, a természetest a mesterségessel, a kézműves terméket a hamisítvánnyal, minden dolgot és minden tevékenységét a fapados verziójával, a várost és a vidéket a külvárossal, a külvárost az általános bódévárossal, a dolgot a jellel, a lakost a turistával, a valóságos világot a turisztikai látványosságokkal, a bennszülötteket a kívülről érkezőkkel, Európát Afrikával, a férfit a nővel, a férfit és a nőt a robotokkal, az emberiséget egy bárgyú poszt-emberiséggel és így tovább.
Akkor figyeltem fel Renaud Camus francia íróra, amikor a Mandineren megjelent vele egy nagyinterjú. Rögtön megállapítottam (mondjuk, ehhez nem kellett különösebb éleslátás), hogy ez az ember szóalkotásban valami egészen zseniális. Az ő találmánya a „Nagy Felcserélés” fogalma, amellyel arra tesz kísérletet, hogy néven nevezze a korunkat uraló balliberális ideológia valódi természetét. Persze, lehet vele vitatkozni, ám a hatása vélhetően annak tulajdonítható, hogy elméletével magyarázhatóvá válnak korunk tipikus jelenségei. Már persze azok számára, akik soha nem gondolták, hogy „az, ami van” úgymond a személytelen történelem szükségszerű következménye, hanem mindig is éltek azzal a gyanúval, hogy a balliberális kulturális hegemónia mögött nagyon tudatos világkép és egyeduralmi szándék áll, s amelynek legrafináltabb trükkje az, hogy az úgynevezett „progresszió” természetes és magától értetődő velejárójaként állítja be önmagát. Holott ez a mai, „modernnek”, „posztmodernnek”, „progresszívnak”, vagy bárminek is nevezett értékvilág, gondolkodásmód minimum magyarázatra szorul. Camus nyilván annak a konzervatív szellemi vonulatnak a nagyon hatásos képviselője, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a balliberális kulturális uralom világképi alapjait. Ennek átütő erejű verbális eszköze a „Nagy Felcserélés” fogalma, de ugyanilyen zseniális az általa alkotott „Egyneműsített Emberi Matéria” szóösszetétel is. Javaslom az efféle témák iránt érdeklődőknek, először olvassák el az íróval készített nagyinterjút, amelyben kifejti a „Nagy Felcserélés” jelentését. Az alábbiakban én inkább az „Egyneműsített Emberi Matéria” kifejezésre fókuszálnék.
Jól mondja Camus, két Európa van. Szerinte a két Európát a migrációhoz való viszony választja el egymástól, mert míg az egyik fele a felcserélés (értsd: népességcsere) ideológiáját támogatja, addig a másik mereven ellenzi azt. Nagyon leegyszerűsítő lenne azt feltételezni, hogy a két nézőpont közti ellentét holmi átmeneti politikai természetű, amelyet kis igyekezettel át lehet hidalni. A migrációhoz való viszonyban, a beengedés-nem beengedés vitában világképek csapnak össze, s ez a küzdelem pontosan kirajzolja a mai Európát kettéosztó feszültséget, amelyet most - ahogyan Camus mondja - Macron és Orbán küzdelme testesít meg.
A nagy kérdés számomra mindig is az volt, hogy vajon a beengedés-párti balliberális nézőpont miért nem lát a migrációban Európára nehezedő kulturális fenyegetettséget, s miért gondolja azt, hogy ha még sikeres is lenne a más kultúrákból érkező milliók integrációja a munka és a gazdaság világában, a betelepülő milliók jelenléte nem rajzolná át Európa kulturális arculatát?
Nos azért, mert a befogadáspárti balliberális nézőpont számára a civilizáció mint a kulturális identitás legszélesebb kerete az értelmét vesztette. A multikultúra azért nem fenyegető, sőt támogatott idea, mert nincs olyan sajátszerű, a múltból eredő európai kulturális mintázat és entitás, amelyet őrizni és védeni kellene. Az európaiság mint sajátszerűség nem létezik. Csak egyetemesség van.
S itt jön Camus zseniális szóösszetétele. Az „Egyneműsített Emberi Matéria”. A történelmi európai kultúra és civilizáció folytonosságának megőrzése azért nem fontos, mert azt felülírja a liberális emberkép, amely egyénben, és nem közösségben gondolkodik. Ez alapvetően univerzalista jellegű, s azt feltételezi, hogy létezik a konkrét adottságaitól és sajátszerűségeitől eloldott, önmagában vett ember. Így jön létre az „Egyneműsített Emberi Matéria” víziója, amely látószögből a civilizáció fogalma az értelmét veszti. Más kultúrájú milliók beáramlása Európába azért nem vezet feloldhatatlan kulturális és vallási konfliktushoz, mert hiszen az individuumban megtestesülő elvont emberi lényeg egyetemes, amely független mindenféle történeti meghatározottságtól. Egyáltalán, értelmét veszti minden olyan kifejezés, amely egy történeti-kulturális közösségben való bentlétre, otthonosságérzetre, s az ebből fakadó önazonosság-tudatra utalna. Ezért értelmét veszti civilizáció, a nemzet, a nem, a vallás, egyáltalán minden, ami hagyományosan az identitás alapja volt, hiszen ezek úgymond történeti konstrukciók. Sőt, Camus még ennél is tovább megy, hiszen mint mondja, az egyneműsített ember víziójával megnyílik az út az ember utániba, amikor már az ember is lecserélhetővé válik. Így jön létre az „Egyneműsített Emberi Matéria”, ahonnan nézve a közösségi alapú, s a múltból eredeztethető önazonosság-tudatok megszűnnek, s helyébe lép a mindenről leválasztott „független” egyén, aki valamiféle elvont egyetemességben meghaladja sajátszerűségeit, magyarán mindazt, ami emberré tette.
Természetesen, a régi csoportidentitásokat leváltó univerzalista identitásvíziót egyetemes érvénnyel képviseli az így értelmezett liberalizmus, amely önmagát mindenek felett álló erkölcsi parancsként prezentálja..
Nem nehéz átlátni, ez az univerzalista vízió csak egy uralomra törekvő, nagyon is csoportérdeket képviselő doktrína, amely önmagát egyetemes történelmi szükségszerűségként beállítva az egyetemes emberi jelszava mögé bújik. Létrejön az, amit Camus az „Egyneműsített Emberi Matériának” nevez.
Ami Európában történt a „modernitás”, a „progresszió”, a „nemzetek felettiség”, a „zsidó-keresztyén civilizáció utániság”, egyáltalán a mindenféle „hagyomány-utániság”, s az ebből kinövő „multikultúra” lózungjaival egyáltalán nem történelmi szükségszerűség, csak egy magát kizárólagosnak és tévedhetetlennek tekintő ideológia hatalmi diktátuma.
Viszont elérkeztünk egy olyan történelmi ponthoz, amikor ez a magától értetődőnek beállított és elhitetett világ-és emberkép megkérdőjeleződik. Épp itt az ideje.
Természetesen létezik az emberi nem egységének elvont fogalmi konstrukciója, amelyet még a keresztyénség is ismer, csakhogy eszkatológikus távlatokban. Ám az emberi lényeg mint olyan, noha fogalmilag megalkotható, önmagában soha nem létezik, csak az emberi történelem természetéből következő töredezettségekben és fragmentáltságokban. Ez a mai, a kultúrák, civilizációk, s egyáltalán mindenféle sajátszerűségek feletti egységet megteremteni szándékozó, s csak a független egyén víziójára alapozó liberalizmus nem más, mint egy erkölcsi pátoszba burkolt uralmi szándék, a történelemből ismert szekuláris messianizmusok egyik típusa.