De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki...

“Fáradt érdektelenségbe süppedt a kereszténység” – interjú Márkus Tamás református lelkésszel - 777

Érdekes és fontos interjú jelent meg Márkus Tamással a 777-en. Reposztos kollégám, Németh Tamás reflektált is rá. Viszont én nem szeretnék szó nélkül elmenni egy, az interjúban elhangzott nagyon erős mondat mellett, amely nem véletlenül lett az interjú címadó mondata is. Eszerint: „De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki, ez pedig nagyon veszélyes.” Ez a mondat ugyan nem mondja ki, hogy az érdektelenség kikre is vonatkozik, de azért a szövegkörnyezetből eléggé egyértelmű, hogy Márkus Tamás elsősorban a papokra gondol. Itt a teljes passzus. A kérdező: Martí Zoltán.

„Ezek nagyon fontos különbségek, amelyekről tudnunk kell. Ugyanakkor gyakran egyes keresztények aggasztó hangnemben bélyegzik meg egymást, ez pedig kifelé egyáltalán nem egy vonzó egyház képét mutatja.

Őszintén szólva én ezt nem nagyon tapasztalom, sokkal inkább azt, hogy teljes az érdektelenség.
Sokszor két szomszédos településen szolgáló lelkész sem tud egymásról – felekezettől függetlenül -, nemhogy azt, hogy a katolikus pap mit mond.
Én örülnék a legjobban, ha beszélgetnének egymással, mert akkor lenne egy belső diskurzus, ami azt jelenti, hogy van érdeklődés. De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki, ez pedig nagyon veszélyes. Ugyanakkor, ahogy korábban is említettem, most kezd egy generáció megjelenni, aki ezen talán változtatni tud majd.”


Noha érteni vélem Márkus Tamást, véleményem szerint ez csak a felszín. Mélyebbre kell menni, ugyanis azt a kérdést kell feltenni, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy a papi társadalom egy jelentős része olyan tüneteket produkál, amelyek – elfogadom – akár érdektelenségként is értelmezhetők?

Régi meggyőződésem, hogy könnyen felszínes diagnózishoz juthatunk, ha a keresztyénség, s azon belül a reformátusság mai helyzetének elemzését az aktuális egyháztársadalom leírásával azonosítjuk a szélesebb történeti kontextus teljes figyelmen kívül hagyásával. Ez nem azt jelenti, hogy önelemzésünkben a teológiát félredobva kizárólagosan történeti szempontokat veszünk figyelembe, hanem annak az igazságnak a megértését, hogy az Ige testté lett: nincs a történelmen kívüli egyház. Tehát igenis komolyan kell venni azokat a történeti folyamatokat, amelyekben az egyház él. Ez a szélesebb történeti kontextus, amelyben az egyház él, az a körülmény, hogy a felvilágosodás óta Európában társadalmi szinten fokozatosan uralomra jutott egy olyan világkép, amelynek az a központi mondanivalója, hogy keresztyénség és modernitás szétválik egymástól. Míg Közép-Európában ez a történelemértelmezés a kommunista forradalmiságban csúcsosodott ki, addig Európa nyugati felén a II. Világháborút követően a neomarxista-neoliberális eszmevilágban. Mindkét vonulatnak az a lényege, hogy a keresztyén hagyománnyal szemben értelmezi önmagát. Ez a történelemkép olyan mélyen átjárta egész Európát, hogy ma szinte magától értetődőnek tűnik fel.

Nos, ebben a hosszú folyamatban, megspékelve a modernizációnak a hagyományos életvilágot szétromboló hatásaival, a keresztyénség egésze: áldozat. S ha ebbe a folyamatba helyezzük el az egyházat, a papjaival együtt, akkor azt kell mondanunk, hogy a keresztyénségnek általában, s benne a keresztyénség öntudatát képviselő papoknak egy olyan történelmi korszak jutott osztályrészül, amelyben a szemük láttára hullott szét a régi keresztyén társadalom. Magyarán, széthullott, szétesett az egyház társadalmi bázisa. Nem maradt szinte más, csak túlélésért folyatott, reménytelennek tűnő és kilátástalan küzdelem.

Valójában tehát szerintem nem érdektelenségről van itt szó, hanem a fizikai túlélésért folytatott, befelé fordultságot, zártságot, marginalizáltság-érzetet okozó küzdelemről, amelyet ráadásul tetézett egy folytonosan kísértő bűntudat, a „bűnös egyház” kívűlről sulykolt, megfélemlítő szövege nyomán.Valóságos agymosás folyt itt. Nem elég, hogy a régi keresztyén egyháztársadalmat lefejezték, kifosztották, az egyházat minden anyagi alapjától megfosztották, milliók vették be a „keresztyénség Európa bűnbakja” hazug dumáját, hogy ráadásul mindezekért a papság érezze még bűnösnek is önmagát. Persze, nyilván meg kell szólalni önkritikus módon is, de teljességgel méltánytalan, ahogyan az európai szekularizáció ideológiája a keresztyénséggel elbánt. Ez nem más, mint az áldozat kárhoztatása.

Szóval, én ezt látom a látszólagos érdektelenség mögött. Ha van is olyan jelenség, ami akár érdektelenségnek tűnhet fel, ez csak a látszat. Ami a mélyben van: fájdalom, kulturális gyász, kilátástalan küzdelem, a szélmalomharc érzete egy olyan világban, amely leírta a keresztyénséget, sőt egyenesen szembe megy vele. El kell menni egy széteső falu parókiájára, s ki kell próbálni: a nyomás alig elviselhető. Utolsó mohikánnak lenni nem valami felemelő érzés. Ha ebbe a kontextusba helyezve írjuk le a mai papságot és az egyházias maradványtársadalmat, akkor bennem inkább a részvét hangja szólal meg mindazok iránt, akiknek az adatott, hogy keresztyénként részesei legyenek a keresztyén Európa dekadenciájának, eme dekadencia sok jelét felmutatva.

Ami viszont kifejezetten üdítő Márkus Tamás megszólalásában, hogy a nyilvánvaló, és már régóta tapasztalható válságjelenségekre nem pszichologizmussal, avagy pusztán érzelmi-individualista keresztyénséggel, hanem nagyon is markáns teológiával válaszol.  Nos, ez az, ami valóban újdonság. Ezzel természetesen nem akarom lebecsülni a pszichológiát, megvan annak a maga helye. De azért az mégis csak feltűnő, hogy a kiégettség, a depresszió, a személyiségzavarok elleni küzdelem sokszor nagyobb hangsúllyal jelenik meg az egyházias közbeszédben, mint a keresztyénség jelenlegi helyzetére adandó, átfogó elemzésen alapuló, öntudatos teológiai reflexió.

Teljességgel egyetértek Márkus Tamással, amikor azt mondja, hogy „most kezd egy generáció megjelenni, aki ezen talán változtatni tud majd.” Valóban, itt megjelenni látszik egy új teológiai, s teszem hozzá azonnal, konzervatív teológiai öntudat, amely egyrészt szakít a hebrencs forradalmisággal, a pszichologizmussal, sőt az érzelmi keresztyénséggel, s ezek helyett világnézeti vitába kezd magával a korszellemmel, s öntudatosan kiáll. Elég csak szemügyre venni az Evangelikál Csoport teológusi közösséget, amely nem átallja a protestáns ortodoxiát (!) a zászlajára tűzni. Az ortodoxia felfedezése kifejezetetten üdítő egy olyan, a ma aktuális keresztyénséget is nagyban átitató világban, amelynek bevett mitosza az, hogy a történelem úgymond "halad", s a modernitás tartalma pedig nem más, mint lépéstartás a diktátumszerűen progressziónak elnevezett kényszerképzettel. Innen nézve az ortodoxia maga az ördög.

S mindehhez hadd tegyem hozzá, hogy kibontakozni látszik nemcsak egy új lelkipásztori öntudat, hanem egy új keresztyén hátterű középosztály is, amely lehet, hogy ma még csak a szó kulturális értelmében keresztyén, ám tájékozódási pontja a mai identitásviták közepette mégis csak a keresztyénség. Ezzel valójában megtörténik a visszanyúlás a régi keresztyén társadalom felé, s reményeim szerint egy generációkon átívelő újraépítkezés, amelynek a tartalma a megszakadt folytonosság helyreállítása, s ugyanakkor igenis, egy öntudatos, s konzervatív hátterű, intellektuálisan is megalapozott kritikája a ma mindent eluralni látszó szekularista-liberális-marxista korszellemnek.

Ennek pedig az az elvi alapja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a posztkeresztyénség korszakában élünk. Könnyen lehet, hogy hamarosan beköszönt a posztszekularizmus korszaka, amelyben lelepleződik a felvilágosodás és folyományai világképének összes hazugsága. A teológia éppenséggel nem „halott” tudomány, hanem nagyon is a jelen átfogó kritikai megközelítésének leghatalmasabb eszköze.

De én a papokról nem gondolnám, hogy érdektelenek lennének. Inkább hordozzák annak a keresztyénségre nézve szerencsétlen korszaknak az összes lenyomatát, amelyben szolgálniuk adatott.

***

Természetesen egy ilyen poszt nem alkalmas a tematika részletes kifejtésére. Miután engem ez már elég régóta foglalkozat, kapcsolok ide néhány linket:

Egyháztársadalom és lelkipásztori életpálya

Néhány szempont keresztyénségünk mai helyzetének értelmezéséhez. In: http://www.refdunantul.hu/kollegium/dokumentum/lista/1/8/?o=&t=&q=

Hit és krízis
A „megújulásról”

Hozzászólások