Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla.
Tamás Gáspár Miklóstól, az erkölcsi utópiák rettenthetetlen hazai prófétájától megint megkaptuk. Olyan ő, mint egy mai Savonarola, aki az általa felépített eszményi világot kéri számon a valóságon, s éktelen dühbe gurul, ha azt tapasztalja, hogy a valóság csak nem bír úgy alakulni, ahogyan annak kellene. Ezért aztán válogatás nélkül szórja tüzes nyilait szinte mindenkire, kormánypártokra és ellenzékiekre, és ítéletet hirdet. Szerinte ez a mai magyar társadalom egy „gigantikus erkölcsi hulla”. Hogy miért csak ez a társadalom az, nem derül ki cikkéből.
Én nem csak azért vagyok TGM írásainak hűséges olvasója, mert ámulatba ejt, s egyúttal szórakoztat az a balliberális prófétai düh, amellyel ostorozza saját népét, hanem főleg azért, mert gondolkodásából szerintem hajszálpontosan kibontakoznak egy olyan világképnek az alapvonalai,, amely Európát szinte napjainkig uralja, de amely mára kétségtelenül válságba került. Úgyhogy, ha TGM valamiféle egyetemes válságról beszél, akkor valójában ennek a világképnek a válságáról van szó.
De milyen is az a világkép – hazai változatban, amelyhez képest a mai társadalmi helyzetet válságként lehet meghatározni? Szerinte „Az 1989-ben létrejött alkotmányos, szabadelvű, polgári jogállam és képviseleti rendszer megbukott, nem utolsósorban azért, mert elveit kezdettől fogva kevesen osztották komolyan és becsületesen. Voltak a köztársaságnak tisztességes szolgái – Kis János, Göncz Árpád, Sólyom László, Solt Pál, Hagelmeyer István, Györgyi Kálmán, Gönczöl Katalin, Majtényi László, Kaltenbach Jenő, Hankiss Elemér, Kosáry Domokos és mások –, akiket méltatlanul, de jellemzően elfelejtettek a köztársaság bukása után, amelynek a hagyománya halott, abban is, amiben múlhatatlan érdemei voltak, s amiben megfelelt a magyar nép legnemesebb törekvéseinek, zsarnokellenes beállítottságának.” Aztán: „Az alkotmányosság, a népképviseleti rendszer, a liberális kapitalizmus mélységesen kompromittált. De kompromittált az a posztfasiszta, autoritárius és romlott rezsim is, amely fölváltotta, s amelyet jobb híján még ma is fönntart a megmérgezett és félrevezetett közvélemény.”
Ha jól értjük tehát, vannak itt a jók és a rosszak, csakhogy TGM felosztása nem követi a szokványos pártpolitikai törésvonalakat, mert a rosszak táborába beletartoznak azok is – immár nevesítés nélkül – akik kompromittálták a köztársaság eszméjét. A szabadelvű, polgári jogállam eszméje ezért bukott meg. Innen nézi TGM a mai ellenzéket is, tehetségtelenséggel és alkalmatlansággal vádolva őket. De addig a kérdésig már nem jut el, hogy vajon miért van az, hogy az ellenzék által képviselt eszmevilág miért nem tud karakteres, széles tömegeket megszólítani képes politikai szermélyiségekben megjelenni? Talán nem azért, mert az a világkép, amelyet képviselnek, nem tudja igazán megérinteni a magyar társadalmat? Aztán szerinte jött ez a mai, „posztfasiszta, autoritárius, romlott rezsim”, amelynek a kommunikációja viszont nagyon is hatékony. De azt a kérdést már nem teszi fel, hogy vajon, miért?
Szerinte tehát a rendszerváltozás utáni köztársaság-eszme azért bukott meg, mert noha sokan jól képviselték (lásd névsor), mégsem elegen, s a „posztfasiszta” mai rendszer pedig azért fenntartható, mert a közvélemény manipulálva van.
Érdekes módon TGM-ben fel sem merül, hogy azt az eszményi társadalmat, amelyet ő a rendszerváltozás után még felépíthetőnek tartott, s amelynek szerinte megvoltak a tisztességes képviselői, ebben az országban sokan egyáltalán nem a szabadság kiteljesedéseként élték meg, hanem éppenséggel egy új ideológiai diktátum megjelenését látták benne. Érdekes módon, TGM az erkölcsi szózatában visszamegy a nemzeti liberalizmus hagyományáig, de azt már elfelejteni látszik, hogy a rendszerváltozás után beköszönő neoliberális diktátum a nemzet eszméjével nem tudott mit kezdeni. Érdekes módon, TGM-ben fel sem merül, hogy a mai „posztfasiszta” rendszer nem azért erős, mert jól működik a közvélemény félrevezetése, hanem azért, mert olyan tartalmakat fogalmaz meg, amelyekkel az emberek igen nagy része azonosulni tud. Talán éppen olyan tartalmakat nemzeti identitásról, függetlenségről és szuverenitásról, amelyeknek az eredete visszanyúlik az általa hiányolt nemzeti liberális hagyományhoz. Érdekes módon, miközben TGM láthatóan szimpatizál a nemzeti liberalizmus örökségével, ő sem tud messzebb látni a két háború közötti nemzeti-keresztény kurzusnál, s a mai „rezsim” szellemiségét innen eredezteti. Ilyen nézőpontból lesz számára a mai rendszer „posztfasiszta”. De ebben semmi újdonság nincs, a rendszerváltozás óta hozzá vagyunk már szokva ahhoz, hogy aki nemzetről és kereszténységről mer beszélni, az szükségszerűen „posztfasiszta” lesz. Antal Józseffel az élen.
Nekem végül is tetszik TGM kérlelhetetlen prófétai hevülete, ez a látszólagos kívülállás minden pártpolitikai formáción. Másrészt TGM mégis menthetetlenül része annak a balliberális világképnek – még ha sok képviselőjével baja is van –, amelynek a természete a szó rossz értelmében vett ortodoxia: számon kéri a tant a társadalmi valóságon, s éktelen dühbe gurul, ha a valóság nem akar úgy működni, ahogy az a tanban meg van írva.
TGM-nek ugyanaz a baja, mint a mai balliberális világképnek: miközben népképviseletről beszél, fogalma sincs a népről. Ha aztán legnagyobb döbbenetükre megszólal a nép, akkor az maga a két lábon járó fasizmus, avagy ahogy ma szemérmesen hívják: populizmus.
Sokkal többre jutna a balliberális oldal, ha egyszer végre tudomásul venné, hogy a nemzeti lét történeti folytonosságának a kérdését nem lehet megkerülni. Dehogy van itt olyan válság, mint amilyenről TGM beszél. Viszont úgy tűnik, az a balliberális ortodoxia, amely előírta volna a társadalomnak, hogy milyen mintázatot kövessen, tényleg válságba került.
Hozzászólások