Félre kell tenni, hogy valaki a saját ideológiáját akarja rákényszeríteni a másikra. Élni kell, és élni hagyni. Biztosítani, hogy mindenki élhessen, ahogy akar, addig, amíg a mások jogát ezzel nem háborgatja, és az igazságosságot, a méltányosságot kell biztosítani az emberek között – az iszlám ugyanis az igazságosságot hirdeti. Ezt a törzsi, népi, nemzeti, nacionalista szellemet pedig félre kéne tenni, mert a világ ebben a jelen állapotában nem tud működni.

Nem szabad Európa összes problémáját a muszlimokra terhelni – Magyar muszlim vezető a Mandinernek

Figyelemreméltó interjú jelent meg a Mandineren Sulok Zoltánnal, a Magyarországi Muszlimok Egyházának Elnökével. A beszélgetésben az elnök kifejti, hogy nőtt az iszlámellenesség Európában, így Magyarországon is. Szerinte ezt a politika gerjeszti iszlámellenes retorikával. Mire a kérdező, Maráczi Tamás felveti, hogy sokan Európa iszlamizációjától tartanak, mire Sulok Zoltán azt válaszolja., hogy az iszlamizáció értelmezhetetlen, az nem több mint propaganda, mert az iszlámban van egy teológiai sarokpont, miszerint senkit sem lehet kényszeríteni az iszlám felvételére. Ez inkább az erőszakos keresztyén hittérítés kivetítése. Szerinte az iszlámnak nem célja a hittérítés. Mint mondja: „Nincs kényszer a vallásban, mindenki hisz abban, amiben akar, mindenki azt a vallást gyakorolja, amit akar; a lényeg az, hogy az emberek egymás jogaiba ne nyúljanak bele. A vallás dolgát Isten ítéli meg, nem én, nem nekem kell számot adniuk. Isten fog ítélkezni az ítélet napján, és ő dönti el, hogy ki megy a paradicsomba, és ki nem. Nekem tehát ez egyáltalán nem célom.”

Nagyon sajnálom, ha Sulok Zoltán Magyarországon növekvő iszlámellenességet érzékel. Nem iszlámellenességről van szó, hanem bevándorlásellenességről. Vélhetően, ha a bevándorlók zöme más nem keresztény kultúrkörből érkezne, nem az iszlamizáció lenne a téma. Az iszlám önmagában nem probléma a mai Magyarországon.

Sulok Zoltán az iszlámellenesség bizonyítására néhány példát sorol fel. Például: „Volt, hogy egy nőt felpofoztak, letépték a kendőjét, leköpték. Volt egy férfi, akit egy csoport leütött, a földre került. Ilyen előfordult tehát. És ez korábban nem volt jellemző Magyarországra.” De amikor Maráczi Tamás az iszlám radikalizmusra kérdez rá, akkor az elnök azt válaszolja, hogy azok marginális esetek. Ahogy mondja, „Nem ők a mérvadók”.  Nincs itt kettős mérce? Az egyik esetben néhány eltévelyedett, őrült ember a mérvadó, míg a másikban nem? Azt javaslom, egyik esetben se legyen az. Ahogyan nem lehet azt mondani, hogy a terrorizmus egyenlő az iszlámmal, úgy az is eléggé kérdéses, hogy beszélhetünk-e általános iszlámellenességről, mert egy muszlim kinézetű nőt valaki leköpött? 

Nos, Magyarországon nincs iszlámellenesség, viszont van bevándorlásellenesség – amennyiben a bevándorló csoportok nem a keresztény kultúrkörből érkeznek. A kettő nem ugyanaz. Kár, hogy ezt az alapvető különbséget Sulok Zoltán nem látja, vagy nem akarja látni. Pedig nem olyan bonyolult ez. Az elnök azzal érvel, hogy erőszakkal senkit sem lehet muszlimmá tenni, s ez egyébként sem férne bele a muszlim gondolkodásba. Az iszlám nem akar kényszerrel téríteni. Ehelyett – mondja – inkább hagyni kellene, hogy mindenki követhesse azt a hitet, amit akar: „Élni kell, és élni hagyni. Biztosítani, hogy mindenki élhessen, ahogy akar, addig, amíg a mások jogát ezzel nem háborgatja, és az igazságosságot, a méltányosságot kell biztosítani az emberek között – az iszlám ugyanis az igazságosságot hirdeti. Ezt a törzsi, népi, nemzeti, nacionalista szellemet pedig félre kéne tenni, mert a világ ebben a jelen állapotában nem tud működni.” Nocsak. Ez érdekes megközelítés, mintha csak egy liberális kátét olvasnék. Ugyanis, csak egyetlen kérdés marad homályban: kikből is áll az a „mindenki”, akik azt a hitet követik, amit akarnak?

Sulok Zoltán érvelése ott sántít, hogy ő az iszlamizációt csakis úgy értelmezi, mint valamiféle kényszerrel alkalmazott hittérítést. Holott okkal tehető fel az a kérdés is, hogy mi van akkor, ha a muszlim hitű bevándorlóknak nincsen számtani határa? Ha az iszlamizáció nem valamiféle erőszakos hittérítés eredménye, hanem egyszerűen a népvándorlás végeláthatatlan folyamatának a következménye? Magyarán, mi van akkor, ha annyi muszlim hitű bevándorló érkezik, hogy Európa tényleg elveszti keresztény kulturális karakterét? Mi van akkor, ha a „mindenki” összetétele a bevándorlás nyomán alapvetően változik meg? Ez Sulok Zoltán számára nyilván nem probléma, hiszen ő muszlim. De vajon elhiszi-e, hogy nem kevesen vannak, akik tényleg nem iszlámellenesek, hanem egyszerűen csak féltik a keresztény európai kultúrát?

„Élni kell, és élni hagyni.” – mondja Sulok Zoltán. Helyes. Szerintem is. Például élni kellene hagyni a keresztény kultúrájú Európát, s nem elárasztani más hitű bevándorlók millióival. 

Ami engem illet, nem vagyok iszlámellenes, viszont ellenzem a határtalan bevándorlást. Egyebek között azért, mert szeretnék keresztény kultúrájú nemzetek Európájában élni. Mi több, szeretném, ha hagynának is ebben élni, s nem kapnám meg újra és újra, hogy „Ezt a törzsi, népi, nemzeti, nacionalista szellemet pedig félre kéne tenni.” Az újdonság az, hogy most ezt nem egy liberálistól, hanem egy muszlimtól kaptam meg. Milyen érdekes.

Most már csak az a kérdés, hogy ki hagy élni, kit? Nagyon örülnék, ha hagynának élni az én „törzsi”, „népi”, „nemzeti”, „nacionalista” kultúrámban, még mielőtt az a benyomásom támadna, hogy szó nincs itt arról az elvről, hogy mindenki követhesse azt a hitet, amit akar. Mint Sulok Zoltán szavaiból kiderül, vannak rossz hitek is.

Például az enyém.