a radikális jobboldal szavazói jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek, és ezért csinálnak nagy ügyet a nemzeti, a vallási és a szexuális identitásukra fenekedő állítólagos veszélyekből.
A Metazin szemlézi Malte Lehming publicistának a Tagesspiegelben megjelent cikkét, aki arról elmélkedik, hogy vajon miért nő a jobb-és baloldali protesztpártok támogatottsága Németországban és más fejlődő országokban, miközben az életszínvonal emelkedik? A kérdés nyilván azért vetődik fel, mert létezik egy amúgy soha nem igazolt tétel, miszerint a választók pártpreferenciáit anyagi helyzetük határozza meg. Eszerint azok hajlamosak rendszerkritikus pártokat támogatni, vagy akár radikalizálódni, akiknek az életkörülményei romlanak, avagy eleve szegénységben élnek. Ám a legújabb kutatások azt mutatják ki, hogy ez a magyarázat elégtelen. Tényleg, miért is lázadnak azok, akik amúgy elégedettek? A balliberális világkép ezt nem érti, meg van döbbenve, s most egyfolytában kutatja a „populizmus”, avagy a „radikális” nézetek terjedésének a titkát.
Azzal a közhellyel nem is érdemes sokat foglalkozni, miszerint az emberek gondolkodását csak külső életkörülményeik befolyásolják. Mint tudjuk, ez egy régi tétel, amelyet valamilyen rejtélyes oknál fogva a mai, önmagát normatívnak kikiáltó balliberális világkép a magáévá tett. Ennek a tételnek a valódi politikai tartalma az az illúzió, hogy a liberális konszenzus simán működik, ha a gazdaság jól teljesít, ha az életkörülmények kielégítőek, ha az emberek nem panaszkodnak anyagi helyzetükre.
Csakhogy valami váratlan történt az elmúlt években Európában, s ez nem kis fejtörést okoz eme tétel híveinek. Megjelent, és egyre erősödik a lenézően csak populizmusnak nevezett érzület és gondolkodás, amely lázad a „progresszió”, a „modernitás” fogalmát kisajátítani akaró balliberális kulturális hegemónia ellen. Miután a mainstream ideológia önmagát normatívnak állítja be, számára a populizmusban megjelent fordulat szükségképpen „radikáis”, avagy „szélsőséges”. Ami tartalmilag azt jelenti, hogy nem integrálható a balliberális világképbe.
Ám a valódi fejlemény szerintem nem a jobboldali-konzervatív fordulat bekövetkezte, hanem az az egészen döbbenetes értetlenség, amellyel ezt a fordulatot az uralmához hozzászokott balliberális világkép fogadja. Ezért válhat kérdéssé, hogy vajon mi is a bajuk azoknak, akik fellázadnak a kulturális uralom, a „politikai korrektség” világképe ellen, ha egyszer jól élnek. Annyira tipikus és jellemző a Metazin által szemlézett Tagesspiegel-cikk szerzőjének, Lehming-nek a magyarázata: „a radikális jobboldal szavazói jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek, és ezért csinálnak nagy ügyet a nemzeti, a vallási és a szexuális identitásukra fenekedő állítólagos veszélyekből.”
Szóval az elégedettek azért lázadnak, mert „jó dolguk van”. Amiből csak az látszik ismételten, hogy a „populista” fordulat, a balliberális konszenzus megroppanása azért következett be, mert az Európát évtizedeken keresztül uraló ideológia soha nem fogta fel a vallás, a nemzet, a nemi orientáció történelmi léptékben is meghatározó identitásalkotó jelentőségét.
Holott igenis létezhetne olyan liberális és baloldali világkép, amely nem a kulturális folytonossággal szemben határozza meg önmagát, s amely nem tűzi ki célul az európai civilizációs öntudat felszámolását egy konstruált, soha nem létező emberkép nevében.
Az „elégedettek lázadása” azt jelzi, hogy a mai balliberális történelemértelmezés egész egyszerűen hamis: a történelmet nem lehet felülírni, a kulturális folytonosságot nem lehet felszámolni, a társadalmi mélyrétegekben működő világképi mintázatok lényegesen szívósabbak, mint azt a „progresszió” világképe feltételezte. Az „elégedettek lázadása”, avagy hívjuk „populizmusnak”, a „szélsőjobb” megerősödésének, egy olyan konzervatív fordulat, amelynek elege van a balliberális világkép soha nem igazolt diktátumaiból, s világnézeti tájékozódásában szeretné visszavenni a kulturális hagyományt. Az embereknek nem azért fontos a nemzet, a család, a vallás, a szexuális identitás, mert „jó dolgukban” ügyeket akarnak kreálni, hanem mert szeretnének normálisan élni, s elegük van egy olyan ideológiából, amely folytonosan a hagyományaik, a szokásaik, a nemzetük, a vallásuk, a bevett erkölcsi normáik miatt hecceli őket. Elég volt a polgárpukkasztásból.
Ezért lázadnak az elégedettek.