Ha most bibliai korban élnénk, avagy a klasszikus keresztyénség uralta századokban, akkor azt mondanánk, hogy a koronavírus megjelenése: jel. Mert akkor nem azt kérdeznénk, hogy hogyan jött létre a vírus, hogyan terjed, hanem azt, hogy miért kaptuk ezt? S a válasz is egyértelmű lenne: a koronavírus Isten büntetésének a jele. De ma már nem illik ilyet mondani, meg különben is, miféle szakmaiatlanság lenne ez? Jobb, tudományosabb, pontosabban tudományosan materialistább, ha a vírusban tényleg csak egy vírust látunk, amelynek az eredetét ma még nem látjuk, a védekezést ellene még nem tudjuk, de nem kérdéses, hogy előbb-utóbb leküzdjük. Félre kell tehát dobni az olyan ásatag eszméket, amelyek egy ilyen fenyegető jelenségből valamiféle mélyebb értelmű üzenetet vélnek kiolvashatni, s felteszik a „miért?”, a „mivégre?” teljesen inadekvát kérdéseit. Egy ilyen megközelítés maga az irracionalitás. Nem az. Miközben a magam részéről nagyon remélem, hogy a tudomány sikerrel küzd meg a vírussal, s figyelek is a javasolt megelőzési szabályokra, ez a járvány mégis többletjelentést hordozhat, túlmutatva a matériának nevezett valami önmagában vett valóságán.
Ugyanis akármi is lesz ennek a történetnek a vége: kizökkent. Ez nem akármilyen élmény. Egy pillanatra legalább, de kívülre helyez azon, amiben amúgy önfeledten vagy, s amit úgy képzeltél el, mint magát az öröklétet. Kívülre helyez a megszokottság, a rutin, az unalmas biztonság és boldogság világán. Ez már nem olyan, mint amikor egy karosszékben ülve nézed az Éli könyvét, a karfákra támaszkodva, bort iszogatva, de biztonságban fantáziálgatsz arról, hogy mi is történne, ha annak, ami van, hirtelen vége szakadna. Ez a koronavírus komoly. Vagy komoly lehet. Elképzelhető realitássá teszi az amúgy nagyon is reálisat, hogy ti. ez a világ sajna nem egy filmes vízió annak megszűnéséről, amiről azt gondoltad, hogy örökké tart. Ez a vírus okozta kihívás legalább egy pillanatra felfüggeszti a világ varázsát és kijózanít. Jel tud lenni.
Már azok számára persze, akiknek a világban lét nem magától értetődőség, s akik számára még kérdés, hogy mi történik az emberrel miközben öntudatlanul éli az életét. Történik valami velünk szépen megtervezett, berendezett világunkban, amit nem akartunk, nem terveztünk, s hirtelen kinyílik a valóság, és széttöri a varázsgömböt, amelyben éltünk, s amelyről azt hittük, hogy maga a teljesség. Ehhez, mármint a varázsgömb hamis biztonságához képest eléggé sokkoló az a hirtelen támadt igény, hogy csak liszt legyen otthon.
Nincs ember, aki ma meg tudná mondani, mi lesz ennek a vírusos történetnek a vége. Lehet, hogy gyorsan lecseng, lehet, hogy hosszabb ideig tart. Én mindenesetre még nem rohantam el a boltba, hogy felkészüljek a világ végére. Nem is szeretnék pánikhangulatot kelteni.
De a koronavírus mégis jellé vált számomra: önreflexióra hív. Kijózanít.
Mert lehet ugyan a „miért?” kérdését idióta kérdésnek tartani, mondván, hogy a vak matériának az emberre nézve nincsenek szándékai és céljai, s nem kell mögötte valamiféle alanyt keresni, akit szokványosan Istennek hívnak. Ez teljességgel irracionális.
Csakhogy az a helyzet, hogy ez a járvány mégis csak kívülre helyez azon, amit közönségesen a „világnak” hívnak, s immár nem fotelből nézed azt a nyers és brutális valóságot, amelyben valójában vagy, s amit a varázs elrejtett előled, hanem te, a szellem és lélek, rádöbbensz törékeny léthelyzetedre, az értelmes lét rettenetére a vak és közönyös matériában. Az egyetemes emberi léthelyzetre.
S nem marad más, csak a megrendültség afölött, hogy az összes önhitt varázslatunkkal egyetemben Isten irgalmára szorulunk.
Hozzászólások