A koronavírus elleni küzdelemben tapasztalt kiábrándító magatartás az európai politikai elit részéről egy pillanat alatt összeroppantja a dogmatikus liberalizmus eszmei alapjait. Ez a világkép olyan állításokon nyugodott, amelynek az igazsága mára szertefoszlott vagy minimum megrendült. A liberális európai álomban szendergő polgárt a járvány egy pillanat alatt kijózanítja.

  

Először is, megbukott az a történelemszemlélet, amely a globalizmust azonosította egy nemzetek utáni korszak eljövetelével, azt állítván, hogy a globális piac és nemzetállami lét kizárja egymást. A koronavírus elleni küzdelem nyilvánvalóvá tette, hogy csak a nemzetállam képes egy kollektív „mi-tudat” fenntartására. Miközben globalitás valóban létezik, a nemzetállamok nem zárkózhatnak magukba a függésrendszerek világméretű hálójában, valójában mégis a nemzetállam az a legszélesebb közösség, amely még kollektív alanyként tud működni. A dogmatikus liberalizmus uralta európai elit azért bukott meg a vírus elleni küzdelemben, mert nincs valóságalapja annak, amit folyton bizonyítani akar, hogy ti. az EU valamiféle új közösségi alany a nemzetek fölött. A járvány okozta fenyegetettségben a nemzetállami reflexek különböző módokon ugyan, de azonnal működésbe léptek, miközben az EU mint kollektív alany a légüres térben találta magát. Bebizonyosodott, hogy az EU-ból hiányzik az, ami a nemzetállamot összetartja: a hit egy közös mi-ben. Ha ez nincs, akkor nincs mivel azonosulni. Az EU azért bukott meg most, mert nem tudott közösségi identitáskeretként működni a fenyegetettség idején. Ettől még természetesen lesz EU mint jogi-gazdasági, stb. konstrukció, de kétséges, hogy ilyen eszmei alapokon valaha is képes lesz a tagállamokat közös identitásegységbe vonni. Európa lehet a nemzetállamok sorsközössége, de soha nem valósíthatja meg egy nemzetek utáni korszak utópisztikus ideáját.

Másodszor megbukott az egyén értelmezése és liberális emberjogi megalapozása. Ez a koncepció abból indul ki, hogy az egyént nem egy adott társadalomba ágyazott entitásként látja, hanem – úgymond – önmagában. Társadalom mint olyan nem létezik, az csak afféle fogalmi konstrukció, amely nem több, mint független egyének számtani összessége. Ebből a nézőpontból a társadalom mint közösség elnyomó rendszerként jelenik meg, amely a hagyományos mintázataival, előítéleteivel akadályozza az egyéni öntudat kibontakozását. A társadalom közösségi értelmezése az individuum legnagyobb ellensége, amelyet ezért le kell bontani. A hagyományos közösségi tartalmak történelmileg kialakult alapjait, mint például nemzet, vallás, kulturális emlékezet, civilizáció, szexuális identitás, család dekonstruálni kell. Nem a társadalom mint közösség hozza létre az egyént, hanem az egyén önmagát teremti. Az egyén közösségi eredetének magyarázata téves. Ez a járvány pillanatok alatt nyilvánvalóvá tette, hogy az a nézet, miszerint a társadalom független egyének számtani összessége, alapvetően hamis előfeltételezésre épül. Az egyén: viszonyainak összessége. Ettől még természetesen létezik relatíve független és autonóm egyén, ám létrejöttének alapfeltétele a társadalom. A társadalom mint közösség megelőzi az egyént. A járvány és az ellene folytatott küzdelem ezt nyilvánvalóvá tette.

Harmadszor megbukott a szabadság értelmezése. Ez a szabadságkoncepció arra épül, hogy az egyént meg kell védeni az erős állam hatalmától. Ebben a nézetben a hatalom eleve úgy jelenik meg, mint a szabadság ellenfele, a szabadság pedig úgy, mint amelyik képes megakadályozni hatalmi koncentrációkat, legfőképpen az erős állam létrejöttét. Ez az axióma szülte azt a képzetet, hogy a demokrácia minden körülmények között jó, hiszen a legfőbb akadálya az erős állam képződésének. A járvány elleni küzdelem idején viszont kiderül, hogy hatalom és szabadság viszonyának kérdése ennél jóval összetettebb. A demokrácia, amely szükségszerűen a végrehajtó hatalom gyengítésével jár együtt, éppen gátja is lehet az erős állam, azaz a társadalmi szintű cselekvőképesség megteremtésének akkor is, amikor bizony hatalomra lenne szükség. A demokrácia lehet diszfunkcionális is. Megdőlt az a dogma, hogy az erős állami hatalom eleve rossz, s az államtól megvédett egyén szabadsága eleve jó. Van olyan, hogy erős államra, erős végrehajtó hatalomra van szükség épp az egyén megőrzése érdekében.

Nagy kérdés, hogy mi lesz a járvány után. Az számomra bizonyos, hogy alapvető liberális világnézeti dogmák rendülnek meg, mindenekelőtt az egyén és közösség viszonyát illetően. Ami engem illet, sok jóra nem számítok. Nem úgy tűnik, hogy az európai politikai elit a vírus elleni küzdelemben világnézeti kihívást is látna, amely kikényszeríti abszolút igazságoknak gondolt tételek újrafogalmazását. Inkább érzékelek reflektálatlan dogmatizmust, ami nemhogy Európa eszmei alapjainak újragondolása felé vezetne, hanem immár alig leplezhető identitásválsághoz. Az európai álom messze van.

Hozzászólások