Dabi István tolmács és műfordító, aki 23 nyelven beszél folyékonyan, és további 103 nyelven ért és ír. Ez több, mint lenyűgöző teljesítmény. Éppen ezért furcsa számomra, hogy alig hallani a magyar nyelvzseniről. Rajta kívül van még néhány olyan géniusza kis hazánknak, akikre szintén büszkék lehetnénk életművük miatt, de valahogy mégis feledésbe merült a nevük.

Elfeledett géniuszok - index.hu

A múlt szeletei vagyunk. Eltűnünk és senkinek az emlékezetében meg nem maradunk. S mi van akkor, ha az általános emlékezet részeivé válunk? Talán tudják a nevünket, nemzetiségünket, egy nagy tettünket. Ám azt, hogy mi volt belső motivációnk, milyen ízeket kedveltünk, melyik napszakban voltunk alkotói szakaszban, vagy hogy a cipőfűzést ki nem állhattuk, a delfineket megmosolyogtuk, de a kutyákat jobban kedveltük, nos ezt már senki nem tudja. Ez nem az általános emlékezet része.

Vajon kell-e feszengeni az elfeledettek táborában? Zavaró tényező legyen-e, hogy nem fognak ránk emlékezni ötven, száz vagy ötszáz év múlva? Ki az, aki egyáltalán aszerint éli az életét tizenéves korától fogva, hogy el ne feledjenek? Sokkal később vetődik fel a kérdés, hogy hagyok-e valamit magam után? Valamit, amire büszke vagyok, ha arról említik a nevemet. Nyilván nem olyan dolgot, ami hírhedtté, hanem híressé tesz. Nem a világtörténelem és magyar történelem nagy nevei közé kerüléssel fekszenek és kelnek az emberek javarészt. Még az említésre méltó kategória is méltó hely egy-egy családfában vagy kisközösség történetében.

Az elfeledés nem rettegtet. Nem feszengek miatta. Nem tölti el a szívet aggodalommal, nem ad teret az önsajnálatnak, mert a feltámadásban hiszek. Nem a hírnév, az emlegetettség, hanem az örök élet az, ami a koronát jelenti. Ezt teszi ékként fejemre Krisztus. Nem a napi sajtó, nem egy kronológiai gyűjteményben való említtetés, nem az életem megfilmesítése, hanem az örökké valóságba való bemenetelem ad örömet. Ezért aztán nem a hírnév és az emlékezet részévé válás befolyásolja lelki békémet, nem ez teremt bennem nyugalmat, nem ennek elérése tart lázban.

Az emlékezés része ennek a világnak, de nem a garanciája létezésünknek. Éppen ezért nem lényeges, hogy a nevünk kőbe vésetik-e, nem azon van a hangsúly, hogy tankönyvekben szerepel a nevünk, és nem fontos az sem, hogy évszázad múltán megemlítenek-e, vagy éppen utcát neveznek-e el rólunk. Ez hozadék, járulékosság. Persze nem lényegtelen, hiszen fontos azt is figyelembe venni, hogy miért jegyeznek meg egy nevet: tömegmészárlás vagy béketeremtés okán, romlás előidézése vagy válság megoldása miatt? Életünk ezen perspektíva miatt ró ránk felelősséget. Ne úgy említsenek, mint aki ellopta, kizárta, szétverte, összeveszejtette, berúgta, felidegesítette... 

Az anyaszentegyház, és annak kis részeként a gyülekezet különleges helyet foglal el az emlékezők táborában. Vannak közel és távoli múltunknak személyiségei, akiket ilyen vagy olyan okból számon tartunk. Ők nem olvashatók tankönyvben, vagy nem közismert a nevük, de a gyülekezeti tagok számára mégis ismertek és példát adók, sőt követésre bátorítók. Ladányi Ferenc tanító, Keresztes Gyula lelkipásztor, Kovács Sebestyén Gyula főgondnok, Varga Pál tanító, Fodor András költő, Imre Pap József agronómus nevei nem hogy a világban, vagy Európában, de Magyarországon, Dunántúlon és Somogyban is csak itt, a mérői ref. gyülekezetben hordoznak többletet, és képezik identitásunk gyökereit vagy éppen hajtásait. Ők nem úgy éltek, hogy emlékezzünk rájuk, hanem úgy, hogy emlékezhessünk rájuk. Nem önmagukért, hanem Krisztusért.

Ne rám emlékezzetek, hanem emlékeztethessek Krisztusra!