Úgy tűnik, nincs egyedül a török és az iszlám mániájával Vona Gábor, legalábbis erről árulkodik a felesége Facebook-oldalán az a fotóalbum, amely a muszlim mindennapokat propagálja.

A teljes Vona-család Allahot és az iszlámot élteti - origo.hu

Lehet, hogy gondolati kérődző lettem? Minekután lassan hetekbe mérhető intervallumban újra és újra előkerül elmémben a Vona-féle allahozás, felmerül bennem ez a kérdés. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy ama eset, majd pedig az arról készült videofilm nyilvánossá lett téve, mégis megemészthetetlen. Nem tudok akkorát csavarni rajta, hogy elmém, pláne lelkem befogadja. Rágtam innét, rágtam onnét, próbáltam, de nem tudok ráfanyalodni, hogy lenyeljem.

Nem a szokatlan dolgokkal van bajom, hiszen egyik barátom lelkész létére egyiptológus is, mindenféle furcsasággal az életterében: hol egy múmiamaszkos kép, hol egy macska istenség, hol egy skarabeusz kerül a szemed elé, ha nála jársz. De Kriszus-hitét mindig tükrözi beszéde. Nem keveri össze és nem keveredik benne össze a két kultúra, ezért nem érzi az ember annak veszélyét, hogy bármily kétség merülne fel a sorrendet illetően. Hisz a Feltámadottban, és kutat egy ókori világot. Ezzel ellentétben Vona nagyon is e világba jár-kel, és úgy fogalmaz, hogy azt az iszlám világ oszmán népe rivalgással fogadja, az én magyar református vérem pedig megfagy.

Allah nevét használja, egy olyan mondatban, ahol igazság, bátorság és félelemnélküliség dominál. Nem azt mondja a végén, hogy Tanri (törökül Isten), vagy Macarlar Tanrisi (magyarok Istene), esetleg Üclü (Szentháromság), hanem azt, hogy Allah. Lehet zsonglőrködni a kifejezésekkel, nyelvészkedéssel magyarázkodni, de Allah az Allah. Nem húzható egyenlőség jel Allah és a Szentháromság Isten közé. Népünk esetében nem állítható olyan aspektusba az iszlám világ istensége, amilyet a mondat korábbi kifejezései sorjáznak.

Nincs taps Attila nevére - talán fogalmuk sincs őróla... Nincs taps elveink, ellenállásunk és félelem mentes szívünk hallatán - ez nem az ő érdekeiket szolgálja... Ám orkán erejű tapsvihar tör ki Allah neve hallatán. Mert ezt felismerik és megértik, de ez a név nem a Szentháromság Örök Istent fedi számukra. Félreértés ne essék, ezzel nem a teológián lettem tisztába, hanem felső tagozatos koromban a történelem tanár ezt elmagyarázta, és középiskolában ennek ismeretét megerősítették. Anno a közoktatásban Vona Gábor is hallott róla talán. A magyar nyelvben csak írásképet illetően van különbség Isten és isten között, de tucatnyi kifejezéssel pontosíthatjuk beszédünkben Isten személyét: Úr, Örökkévaló, Seregek Ura, Teremtő, Szentháromság... Ha előadásai szövegét nem Vona fordítja törökre, az talán mentesíti? Véleményem szerint nem. Mert nem egy olyan kifejezést használ hátborzongató módon, ami ne lenne közismerten csak az iszlámé.

Az a mondat nem csupán a hallgatóság megnyerését szolgálta (bár nyilván nem vonhatom teljesen kétségbe ezt a lehetőséget, hiszen a szándékok színét a lélek mélyén nem látja emberi szem). Vona esetébe nem azzal a jelenséggel találkozunk, mint Pál apostolnál, aki megdicséri a Pantheonban megmutatkozó athéni igyekezetet, de mindvégig szem előtt tartja azoknak tévedését, és ki is mondja azt (ApCsel 17,22-23). A végén Pál nem is váltott ki ovációt (hm). Török fülek hallatán dicsérő szavak helyett hitvallássá váló szavak sorjáznak, és a mondat végén kizárólagos hatalomként jelenik meg Allah.

Mit érnek így az árpádsávok, kettős keresztek? Díszlet és kellék, nem több. S a díszlet pillanatok alatt lecserélhető, a kellék pedig kicserélhető. De ama csere után nem lehetsz többé büszke gyaur...