Egy kérdés: Mi történne akkor, ha (...) december 6-án (Bukarest elfoglalásának 102. évfordulóján) a dákoromán kontinuitás elméletének „jeles képviselőit” (Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein, Gheorghe Sincai) ábrázoló köztéri szobroknál kifeszítenénk egy magyar zászlót?

Román zászló lobogott a Kékestetőn december elsején - 888.hu

Lassan egy hét telt el a vlachok nagy napja óta, s ha lenyelni még nem is tudtunk minden oláh "ünnepi" falatot, azért már nem annyira rágós. Persze száz évet ünnepelgető ovis államon egy ezer éves államiságot maga mögött tudó népnek nem is kell fennakadnia, csakhogy a románok öröme javarészt a mi megfosztottságunkról szól. Szól a Hargita magyar levegőjéről, Kolozsvár magyarok által lerakott csatornafedőiről, és hosszasan sorolhatnánk az eszményi és kézzel fogható magyar / székely múlt tételeit. Csakhogy a valóság száz éve más. A Hargita madarai értik a románt, és Kolozsváron alig értik a magyart...

Végül is van mit ünnepelni: eltűntetett szászok és ruszinok, lassan kiszorított magyarok. Ezzel mi, magyarok nyilván nem tudunk azonosulni soha. Megtanultuk tudomásul venni. Ami nagyobb baj, hogy nemcsak területileg, hanem szívügyileg is elveszítettük az elcsatolt területeket. Nyilván nem mindenki, de többségében a pór nép például a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági magyar megnevezés helyett szlovákozza, ukránozza, románozza vagy éppen szerbezi az elcsatolt területeken élő magyarságot.

Nem akárhogyan ünnepelt a kék-sárga-piros arcú szomszéd! Jutott bele katonai erőfitogtatás külföldi országok jelenlétével megspékelve. A történelmi hasonlóság miatt egyértelmű, hogy Szlovákia, Ukrajna és Horvátország egyből cimbora egy ilyen emlékező napon, DE ott volt Csehország és Lengyelország küldöttsége is a katonai felvonuláson. Ne áltassuk magunkat, a nagyvilág nem kívánja a vesszen Trianon álmunk beteljesedését. Nem kívánja egy erős közép-európai ország újbóli létét sem Nagy-Britannia, sem Németország, sem az USA. Világosan kifejezte ezt fegyvereseik jelenléte Bukarest "megdicsőülésének"-napján.

Csakhogy a rumanok nem maradtak jelenlegi, kifeküldt határaikon belül. Ünnepi delegációt küldtek ajándékba aznap maradéknyi HUN földre. A Kékes tetején fotózkodtak zászlajukkal. Undorító-e? Nekünk igen. Felemelő-e? Nekik igen. Ugyanazon fotó két nézete, ami várhatóan soha nem fog közelíteni egymáshoz.

ÁM van egy tény, ami vígságot adhat a szívünkbe. Mégpedig az, hogy a Kékesen román zászlóval fényképezkedő besztercei alpinisták összehajtották anyagdarabukat, majd le- és elballagtak. A háromszínű kő viszont maradt. Maradt, mert Wass Albert szavai igazak ma is: a víz szalad, a kő marad, a kő marad!