Leyrer Richárd, a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke öngyilkosságot követett el, mert decemberben megtudta, hogy gyógyíthatatlan daganatos betegsége van. A sportvezető a családja előtt is titokban tartotta a betegségét az ünnepek alatt.

Öngyilkos lett a MOB alelnöke -origo.hu

Megdöbbentett Leyrer Richárd MOB alelnök halála most, hogy a körülmények is napvilágra kerültek. Az élsportolókról az a kép él bennünk, hogy ők azok az emberek, akik igazán példát mutatnak küzdelemből. Ők azok, aki soha nem adják fel, mert akár az utolsó pillanatban is meg lehet fordítani egy mérkőzést, a célszalag átszakításáig annyi minden történhet. Ők azok, akik minden idegszálukkal tudnak koncentrálni a cél elérésére, s ha kell, „bele is halnak” abba a pár percbe vagy órába ami a győzelemre vihet. De ha nem szigorúan a versenysport világát nézem, akkor is kitartásra, küzdelemre, a nehézségek, olykor a fájdalmakig menő teljesítmény elviselésére nevel bennünket a fizikai aktivitás, ezért is alapvető fontosságú gyerekkortól kezdve.Talán ezért is olyan megrázó olvasni egy, az olimpiai eszmét képviselő emberről, hogy nem vállalta a küzdelmet, hogy az elején feladta a harcot. Nehéz még elképzelni is, hogy milyen kétségbeesés uralkodhatott el ezen az emberen, hogy a betegségéről szóló diagnózist hallva véget vetett az életének. Hogy tudta eltitkolni a család elől, hogy tudta végigülni velük az ünnepeket, miközben már a végre készült? Hogy tudta valaki ennyire elveszíteni a reményét és bizodalmát a reménység és bizalom megszületésének ünnepén? A reményt, melynek erőt adó, győzelemre vezető formájáról talán ő is sokat beszélt, mellyel biztatta a sportolókat. A bizalmat, hogy szerettei mellette lesznek, bármi is történik, és a velük tölthető idő minden perce értékes.


Nem szeretnék némely hívő ember felsőbbrendűségi érzésének csapdájába belesétálni, és olyat számon kérni valakin, akinek hitéről, meggyőződéséről semmi információm sincs, ami számára talán nem is volt releváns. Könnyű lenne az egyébként igaz mondatokat sorjázni, hogy az életünk nem a miénk, Istentől kaptuk ajándékba, és nincs jogunk ezt eldobni magunktól. Könnyű lenne arról beszélni, hogy Isten tervében még a betegségnek is megvan a maga helye, abból is tud akár jót is kihozni a Gondviselés. Könnyű lenne arról beszélni, hogy a házasságban egy testté lesz férj és feleség, így ilyen horderejű döntés meghozásában bizony helye lett volna a másik fél meghallgatásának is. Könnyű lenne arról beszélni, hogy mindenre nem árt néhányat aludni, nem szabad elkapkodni a döntéseket. Könnyű lenne beszélni az Isten csodáiról mint állandó reményforrásról, arról, hogy a szenvedés megnyithat az ember előtt olyan lelki dimenziókat is, melyek mellett egészségesen elmegyünk. Könnyű lenne beszélni az idő szerepéről, mely a maga korlátaival ugyan, de lehetőséget ad az Istenhez való megtérésre, a végesben, a mulandóban az örökkévaló megragadására. Könnyű mindaddig, míg nem velem vagy valamelyik közvetlen szerettemmel közölnek valamilyen súlyos diagnózist. Ilyenkor dől el, hogy csak doktriner, könyvszagú hite van az embernek vagy valóban élő. A hívő ember életében is nagy próba a betegség, nagy kihívás a halál. Csak talán könnyebben talál az élő hit kapaszkodót Istenben. Azért, mert nem marad soha egyedül a bajával, mert bármi történik, megpróbál várni az Úrra.
De mit tehet az ember önmagában? Ha teljesen egyedül marad a diagnózissal? Kívülről csak annyi látszik, hogy milyen gyorsan be tud szűkülni az emberi tudat. Egy lehetséges kimenet sötét árnya elborít mindent. Kialszik minden fény. Elviselhetetlen a kiszolgáltatottság, a szenvedés gondolata. Nem akarja szerettei, környezete szemében látni a szánalmat, a fájdalmat, nem akarja ebben a fájdalomban visszatükrözve látni önmaga korlátait, az emberi lét elesettségét, végességét. Ő ennek véget vet, és nagyot ugrik inkább helyette a semmibe. A semmibe veti a reményét, hogy megszabaduljon a jelen reménytelenségétől. Márpedig az anyagmegmaradás törvénye szerint, szigorúan materialista alapon is, a semmiből csak semmi lesz, és a semmibe nem lehet kapaszkodni.


Megdöbbentő a haláleset, de megdöbbentő a feleség reakciója is: „Hálás vagyok a bátor tettéért, hogy nem hagyta szenvedni a szeretteit a betegség miatt.” Csak halkan hadd kérdezzek vissza: Most nem szenved a család? Most nem szenved a feleség, a hozzátartozó? Még inkább félve kérdezem: Valóban feloldozást, megkönnyebbülést hoz a halál így vagy esetleg csak egyfajta kényelmet?
Nem tudhatjuk, mi járhatott a NOB alelnök fejében, mikor tettét elkövette. Talán nem is tartoznak közvetlenül ránk az érzések, az indítékok. Nem tudhatjuk, mit is éreznek most valójában közvetlen szerettei. Biztosan nagyon nehéz napokat élnek meg. Éppen ezért elhunytnak Isten bűnbocsátó kegyelmét, az itt maradóknak pedig Isten vigasztaló szeretetének megtapasztalását kívánhatom csak.
Hogy miért mertem mégis az ő ügyükről gondolkodni? Mert újra feltört bennem John Donne gondolata: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Hozzászólások