Wilfried Bony – a BBC szerint – 28 millió font ellenében nemrég a Manchester Cityhez igazolt. Angol lapok tudni vélik, hogy az elefántcsontparti támadó heti 100 ezer fontot keres a manchesteri kékeknél, pályára lépésenként pedig további 20 ezer (!) font üti a markát.

Nem fogja elhinni, mennyi az új csatár meccsprémiuma - nso.hu

 

Önök ismerték korábban az Fc Bunyodkor csapatát? És az Anzsi Mahacskala együttesét? Az ön családja generációk óta a katari férfi kézilabda válogatott fanatikus szurkolója, mi több, hegyekben állnak szekrényében a kínai Csangcsun Jataj mezei? Esetleg ön az indiai Delhi Dynamos szurkolói kártyása, mi több: bérletese? 

A brazil válogatottal 2002-ben világbajnokságot nyert, 1999-es aranylabdás
Rivaldo például a messze földön híres üzbég csapatot erősítette éveken keresztül, míg a dagesztáni Mahacskala villámléptű csatáraként kergette őrületbe az ellenfél védőit Samuel Eto, az afrikai kontinens háromszor is legjobbnak választott olimpiai bajnok játékosa, a Barcelona, az Internationale és a Chelsea korábbi labdarúgója. Ha pedig Mahacskala: ide szerződött és itt játszott egy darabig Dzsudzsák Balázs is, míg a kínai együttes tagja a korábbi Bundesliga játékos Huszti Szabolcs, az indiaié pedig Alessandro del Piero olasz világbajnok (bár olyan hírek is felröppentek mostanában, hogy ő pont Kispesten folytatja…). Mindannyian hálával a szívükben rebegték az esti lefekvés előtt: köszönöm Istenem, hogy Fc Bunyodkor/Mahacskala/Csangcsun/Dynamo játékosnak teremtettél!

Nyilván a Manchester City nem említhető egy lapon egyik, fent nevezett együttessel sem, hiszen nagy hagyományokkal rendelkező angol labdarúgó csapatról beszélhetünk, ám a tulajdonosokat tekintve mégis megállja helyét a párhuzam: mindegyik esetben olyan személyek állnak az egyesületek mögött, akik, alaposan körbejárva a befektetett összeg megtérülésének a lehetőségét, milliárdokat fordítottak arra, hogy üzleti lépésük megfelelő hasznot termeljen. Kivétel nélkül mindegyik csapat mögött gazdag, vagy még gazdagabb tulajdonosok állnak, a legnagyobb sikerre pedig azok számíthatnak, ahol a befektető a legtöbb pénzt adja játékosok vásárlására, lásd a Cityt, amely hosszú évek után 2012-ben végre bajnokságnak örülhetett, vagy a Chelsea-t, amely az új befektetővel kupát, BL-t és minden mást megnyert. Persze, a siker nem garantált, sőt a csőd sem kizárt, mégis, ahol nincs pénz, ott nincs jó játékos sem, lásd Öcsi bácsi bölcs megfigyelését a kis pénz, kis foci összefüggéseiről.

A játékos pedig nyilván oda megy, ahol megfizetik: ha kell, akkor ma a Reál Madridban tolja, holnap a Juventusban, holnap után pedig akár az Alsóvadász FC-ben is, ha elegendő pénzt kaszírozhat. Nem igazán gondolom, hogy az elefántcsontparti Wilfried Bony arról álmodozott kiskorában, hogy egyszer még magára öltheti a City égszínkék mezét, mint ahogyan a mai Fradi egyik legjobbjának számító brazil Somalia szeme sem lett könnyes, amikor Albert és Nyilasi egykori klubja leszerződtette.

Ám mielőtt elítélnénk a befektetőket, vagy a játékosok klubhűségét kérnénk számon, nézzük a dolog jó oldalát is. Egyrészt ha valaki ismeretlen helyre szerződik, különösen híres és elismert labdarúgóként, sokat tehet az adott ország labdarúgásáért. A nevéért és a játékáért sokan kimennek majd a meccsekre, gyerekek ezrei kezdenek el focizni, egészségesebben élni, sőt, egy nagy név az ország sportéletére is komoly kihatással lehet. Gondoljunk csak bele, mennyire pozitív volt az Audi befektetése a győri kézilabdába, mennyi fiatal lett a kézilabda szerelmese, arról nem is beszélve, hogy a sport mindig is az egyik kitörési pont lehetett a szegény, de tehetséges gyermekeknek, Afrikában éppúgy, mint nálunk. Az NSO hírét olvasva pont ez ragadott meg először: milyen nagyszerű, hogy egy elefántcsontparti fiúcska, nagyszerű tehetséggel megáldva, sokat küzdve eljut Európába, hogy aztán a cseh és a holland bajnokság után az angolba kerüljön, itt pedig szemtelenül magas összegért leigazolja a világ egyik leggazdagabb csapata. Mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény. Ne felejtsük el: Wilfried Bonny sokat küzdött, sokat dolgozott ezért. Munkája, küzdése példa lehet sokak számára.

Nem baj tehát, ha valaki pénzt fektet be a labdarúgásba, nem baj, ha valaki sok pénzért rúgja a labdát, nem baj, ha valakiért sok pénzt fizetnek. Ne feledjük: nem adják könnyen a sikert, sem az üzletbe befektetőnek, sem a játékosnak, különösen akkor, ha tudjuk: ők azok, akiknek rövid idő alatt kell megalapozniuk további életüket, hiszen negyven évesen nem lehet a labda után rohangálni.

Ha innen nézem, a „modern foci” valóban nagyszerű: sok gyermek számára lehet példa egy-egy játékos, a sport lehet kitörési pont, „húzóágazat” akár egy egész térség számára. A sport alázatra és küzdésre nevel, a tehetség pedig isteni áldás, ami alázattal párosulva meghozza gyümölcsét.

Persze, a hírt olvasva, a mai labdarúgás történéseit figyelve a negatívumok is felszínre kerülnek, mi pedig tele vagyunk kérdésekkel, kételyekkel.

Ma már elmúlt az az idő, amikor valaki egy adott csapat arcává (vagy ahogyan ma szokás mondani: ikonjává) válhat, mint Nyilasi a Ferencvárosnál, Törőcsik az Újpestnél, Puskás a Reálban, vagy Kubala László a Barcelonában? Ma már ne is keressük a mi kutyánk kölykét a városunk csapatában, teljesen mindegy, hogy tizenegy magyar vagy tizenegy külföldi játékossal áll fel a „magyar” csapat? És egyébként is, csak a teljesítmény a mérce, hogy a befektetett pénzt visszahozza-e az áru, minden más csupán zavaró körülmény?

Vagy legyünk kellőképpen borúlátóak: pénzen minden megvehető? Kiváló játékos, nagyszerű edző, szuper stadion, talán még nézők is? (Szurkolók nem, hiszen szurkolni tilos, nézni és tapsolni lehet csupán…) Ha van (bármilyen eredetű) pénzed: tőkéd, kapcsolataid, akkor minden és mindenki a tiéd? A pénz boldogít, pénzen minden kapható, van az a pénz, amiért minden és mindenki eladó?

Szeretném hinni, hogy ennél azért mégiscsak bonyolultabb az élet. Szeretném hinni, hogy a foci, a játék mégiscsak örök, szurkolni jó, nemcsak a csapatomnak, hanem mindazoknak, akik az élet bármely területén szeretnének Wilfried Bonyvá válni.