Lőw Andrásért és családjáért rajong a világháló. A Spartathlonon, azaz az Athén-Spárta közötti ultramarathon  világversenyén a magyar férfi családja, azaz felesége és három kisgyermeke társaságában futott be a célba a nézők tapsa közepette.

Ezen a magyar családon ámul az internet - valasz.hu

 

Szép ez a kép. Sokat mondó, fantáziát mozgató, elgondolkodtató, már-már könnyeket szemekbe csaló alkotás. Nemcsak a Spartathlon miatt, ahol készült, a család, apa-anya-gyerekek miatt, a közös kézszorítás miatt, a célba érés miatt számomra ez a fotó üzenetet hordoz.

Spartathlon. Ülök a laptop előtt szombat hajnalban, küzdök a reposztommal – és közben fél szemmel a Spartathlon magyar versenyzőit figyelem. Szombaton éppen időben kelek, már élő egyenesben figyelem a befutókat. Ahogyan Lubics Szilvi örömkönnyeivel küzdve megérkezik, egyszerre lelkesít és futásra, de csodálatra is indít. Szilvi és a többiek ugyanis nem profi versenyzők, nem ebből élnek, futás után irány a munkahely, férj, feleség, gyerekek. Sőt: a hírekben még csak meg sem említették a múlt heti versenyt. 

Azért ez brutális. 246 km futás. Nem ám úgy, hogy bekocogsz, majd egyszer odaérsz. A szakaszokon mérik a szintidőt, és ha elmaradsz, kizárnak. Ha elmaradsz, ennyi volt.

Ha harminchat óra futás után beérsz a célba, olajág koszorút kapsz, és kortyolhatsz az Evrotasz vizéből. Pénz nincs, de jár a megtisztelő „spártai hős” cím, a dicsőség, hogy nemzeted zászlajával a kezedben futhatsz be a célba, hogy megtapsolnak, esetleg a nevedet skandálják.

Aztán alvás, alvás, alvás…

Fogalmam sincs, mi kell ahhoz, hogy valaki 246 km-t fusson. Őrültség, megszállottság, elképesztő akarás. Talán bizonyítási vágy. Egyszer, egyetlen egyszer, talán én is megpróbálnám. Bár az én igazi álmom, hogy a nővéremmel futhassak maratont, talán hamarabb teljesül. A helyén kell ugyanis kezelni a dolgokat, nekem negyvenkét kilométer is éppen elég nagy kihívás, mégis, irigy vagyok, mert magyar zászlót lobogtatva célba érni, azzal a tudattal befejezni a versenyt, hogy mindent, ami tőlem tellett, megtettem – kevés felemelőbb érzés lehet ennél a világon.

Lőw András zászló nélkül, de gyermekével a karjában, kisfia kezét fogva érkezik. A kisfiú édesanyjába kapaszkodik, anya mellett a harmadik csemete szedegeti lábait.

Nézem ezt a fotót, ami árulkodik.

Árulkodik arról, hogy Lőw András tizenhatszoros spártai hős nincs egyedül.

Ott a felesége, a gyerekei, ott a családja. Kéz a kézben. Még ha Lőw András helyett nem is futhatják le a spartathlont, jelenlétük, kézszorításuk azt jelzi: melletted állunk. Lőw András igazán hálás lehet az életéért, gyermekeiért, feleségéért, a versenyért, amit eddig csak egyetlenegyszer kellett feladnia, de tizennyolcszor mégis célba ért.

Szerintem Lőw Andrásnak nem kell félnie. Attól legalábbis, amitől az emberek szinte a legjobban rettegnek, biztosan nem. A kezét szorító fiúcska, a járni nem tudó csemete, a feleség, a lábait szedegető csemete mellette áll. Ő nem marad egyedül.

Hiába no, az élet pont olyan, mint a futás. Mint egy spartathlon. Végeláthatatlannak tűnő kilométerek, aminek az ember örömmel, kíváncsian és odaszánással kezd neki. Hullámvölgy és hullámhegy, fent és lent, kiesett versenyzők, akikről pedig mi azt hittük. Éjszaka és nappal, erő és erőtlenség, miértek és könnyek, szenvedés, veríték, küzdelem. Megérkezés. Győzelem.

Áldott az az ember, aki élete futásában nincs egyedül, ha tud kezet szorítani, gyermeket ölben cipelni, ha vannak bajtársak és társak, akik a mélypontokon ugyanúgy mellette állnak, bíztatnak, megerősítenek, akik elmondják: nem hiábavaló, amit teszel. Aki veled örül, veled harcol, veled érkezik.

Áldott az az ember, aki a hervadhatatlan koszorúért fut, mert tudja, hogy a nagy futásnál csak a célba érés a jobb.

Istenem, adj ilyen összetartó, bátor családokat, adj ilyen barátokat! Adj hitet, hogy a nagy verseny nem hiábavaló, add, hogy megértsük: versenyezni, célba érni is csak Veled érdemes.