Templomépítésbe kezdett az újpalotai református missziói gyülekezet. Bár a lakótelepi református közösség számára sosem a létszám növelése volt az első, néhány év alatt kinőtte a bázisául szolgáló bérelt helyiséget. 

Épülni és építeni - parokia.hu

 

Olvasom a parókia portál beszámolóját az újpalotai református közösség templomépítéséről, a szívem pedig tele van örömmel és reménységgel. Pedig egyáltalán nem ismerem az újpalotai reformátusokat - mégis, együtt örülök velük és reménykedem, hogy mindaz, ami épül, egyben falakat is bont. 

Éppen Egyházkerületi Családos Héten vagyunk Balatonfenyvesen, immár hatodik alkalommal gyűlünk össze a Dunántúl minden szegletéből: anyukák és apukák gyerekekkel, kisvárosból, nagyfaluból, északról, délről, Somogyból, Őrségből, mindenhonnan. Rá is csodálkozom minden esztendőben, honnan érkezik ez a sok ember, amikor folyton azt hallgatom, hogy az egyház fogy, a templomok ürülnek, a lelkészek kiégnek, a pénz egyre kevesebb, és úgy egyébként is, minden egyre rosszabb? Miért látok itt minden évben közel háromszáz mosolygós, jókedvű keresztényt, amikor az általam ismert keresztények jelentős része állandóan panaszkodik, folyton rosszkedvű és elégedetlen? Miért örömteli és inspiráló egy-egy áhítat, beszélgetés, előadás, amikor gyülekezeteink jó részében inkább lemondást, érdektelenséget és reménytelenséget látok? A mindennapi beszélgetésekből kiderül: ez nem a „gazdagok és szépek klubja”, mindnyájan hasonló gondokkal, kérdésekkel küzdünk, életünk megannyi próbatétele sokszor megoldhatatlan feladatok elé állít mindnyájunkat. 

Szóval évről-évre összegyűlünk itt Fenyvesen. És összegyűlnek jövő héten a hittanosok, majd a fiatalok, ugyancsak Fenyvesen. És összegyűlnek mások is, máshol. Van, ahol nagy létszámú generációs táborokat szerveznek, máshol kisebb gyülekezetek fognak össze egy-egy hittanos tábor erejéig. Újpalotán pedig templomot épít a gyülekezet. És máshol is épülnek templomok, gyülekezetek. 

Tessék mondani, akkor mégsem kell eltemetni az egyházat? Akkor mégsem kell lakatot tenni a templomajtókra? Akkor mégiscsak van reménységünk? Akkor miért panaszkodunk folyton? Miért elégedetlenkedünk? Miért vagyunk hitetlenek?   

Azt hiszem, fel kellene végre hagyni a sztereotípiáinkkal, a negatív, pesszimista hozzáállásunkkal, a „semmi sem sikerülhet”, a „merjünk kicsik lenni” mentalitással. Abba kellene hagyni a szüntelen nyavajgást, elégedetlenkedést. Bizony, sokszor elkeserítőek és rettenetesek vagyunk! Vajon hol van a hitünk? Pedig mi állítólag a „nagy titok” birtokosai vagyunk. Mi tudjuk, MI, pontosabban KI az élet! Mi erre a keresztény életre hívnánk másokat is, miközben pontosan mi felejtettük el, mit jelent derűsen és reménységgel a szívünkben élni! Hol van a szívünkből ez a „keresztény győztes mentalitás”, amivel hegyeket mozdítunk? 

Itt van ez a gyülekezet, amelyik tizennégy év után templomot épít, amelyik tizennégy év után a növekedésnek abba a szakaszába lépett, hogy a művelődési házat kinőve otthont álmodhasson és építhessen magának és az Örökkévalónak. Azt hiszem, ebben a gyülekezetben keveset panaszkodnak, és sokat imádkoznak. Azt hiszem, ebben a gyülekezetben mernek bízni Isten erejében és az Ő elhívásában. Azt hiszem, ebben a gyülekezetben a lelki növekedés magában hordozza a hitetlenségből fakadó reménytelenség falainak a leomlását is. 

Kívánom, hogy épüljön fel mihamarabb az újpalotai reformátusok temploma. És kívánom, hogy ez az épülés ne csak a téglák és gerendák összekapaszkodását jelentse, de legyen élő, eleven közösséggé a mindennapok harcaiban, hitbéli megerősödésében is! 

Hozzászólások