Hatalmas veszteség ért minket. De nemcsak minket, hanem Budapestet és az egész országot is. Ha Budapest rendezte volna a 2024-es olimpiát és paralimpiát, néhány év múlva egészségesebb, sportosabb, boldogabb embereket láthattunk volna az utcákon és a sportpályákon egyaránt. Az olimpia új lendületet adott volna a társadalmunknak és a hazai sportnak, nemcsak több olimpiai és paralimpiai bajnok nőtt volna fel a következő évtizedekben, hanem a gyerekek is sokkal többet sportoltak volna, több örömüket lelték volna a mozgásban.

"Leírhatatlanul szomorúak és csalódottak vagyunk" - megszólaltak a sportolók - inforadio.hu

 

Én nem adtam volna fel, meccsen sem tettem ilyet soha.

Kemény Dénes: én nem adtam volna fel - mno.hu


Azt hiszem, Kemény Dénes mindent elmondott ebben az egy mondatban, amit még le lehet írni a budapesti olimpiarendezés kapcsán. Bár a múlt héten már elmondtam, mennyire sajnálom, hogy (akkor még csak előreláthatólag) mégsem lesz idehaza olimpia, azért így, a bejelentés után én is csak csatlakozni tudok a pályázat Sportolói Bizottságához. 

Sok érv és ellenérv elhangzott már az olimpia mellett és ellen, nem is akarok ezzel foglalkozni. Igazság szerint a legfontosabb indok számomra mindig is ez volt: „Az olimpia új lendületet adott volna a társadalmunknak és a hazai sportnak, nemcsak több olimpiai és paralimpiai bajnok nőtt volna fel a következő évtizedekben, hanem a gyerekek is sokkal többet sportoltak volna, több örömüket lelték volna a mozgásban.”

Egészségesebb társadalom - ez lett volna az igazi eredmény. Az egészség ugyanis nem kizárólag a kórházi ellátáson, vagy a mentők kiérkezési idején múlik, az egészség a gyerekeknél kezdődik. A kiindulási pont egy átlagos gyermeknél az, hogy egészségesen étkezik, vagy kólával és édességgel tömi magát. Alapvető kérdés, hogy rohangál-e a friss levegőn, vagy a négy fal között nyomogatja legújabb gyilkolós játékát. Azon múlik majdnem minden, hogy egy gyermeknek lesznek-e példaképei, akikre felnéz, akiket követni, utánozni akar. Döntő szempont, hogy értelmes célokat tűz-e ki maga elé, vagy negyven évesen, anyuka szoknyája és apuka pénze mögé bújva még mindig nem tudja eldönteni, mihez is kezdjen az életével. 

Könnyű azt mondani, hogy nem kell ehhez olimpiát rendezni. Igaz, egészségesen étkezni, sportra ösztönözni lehet olimpia nélkül is. Tehetnénk többet is érte. De emlékezzünk arra is, micsoda gúny és ellenszenv kísérte sokak részéről a közétkeztetés reformját, vagy éppen a mindennapos testnevelést. Vicces, de tanárok tüntettek azért, hogy ne kelljen minden nap mozogni a gyereknek – ne mondja senki, hogy ez nem kizárólag önérdek, átlátszó politikai szándék, kicsinyesség.  

Nyilván nem lesz mindenki olimpiai bajnok. Talán még élsportoló sem. Mégis, mivel a sport küzdeni és hinni tanít, összefogásra, egységre és egészséges életre nevel, a budapesti olimpiának komoly, akár mentális, akár még pénzben is kifejezhető következményei lettek volna. Úgy hiszem, egy sikeres olimpia a keveset mozgó, egészségtelenül élő felnőtteket is mozgásra, jobb életre ösztönözte volna. 

Tudom, ezt hiába magyarázom annak, aki kizárólag a sör, Heti Hetes, három műszak egyébként keserű háromszögében éli az életét. Azt is tudom, hogy amikor valaki nem kap megfelelő ellátást egy kórházban, vagy éppen nincs tűzifája, és fázik, magát a kérdést sem érti, kell-e olimpia egyáltalán. 

De azt meg nekem higgye el mindenki: nem lehet mindig mindent kizárólag ilyen szempontok szerint nézni. Azt is higgyük el: sokkal többre vagyunk hivatottak, mint gondolnánk. 

Kellenek az álmok. Akinek nincsenek álmai, aki kizárólag hideg racionalitással dönt, valószínűleg soha nem volt szerelmes, patikamérlegen kimérte, lehet-e gyereket vállalnia, annak pénzkérdés meglátogatni a szüleit, áldozatot hozni egy ügy, egy közösség mellett. 

Néhány napja egy tíz kilométeres menetgyakorlaton vettem részt. Nem volt könnyű. Teljes menetfelszereléssel, negyvenketten, hegynek fel, völgybe le, kidőlt fán átegyensúlyozva, át a jéghideg folyón, ahol szinte derékig merültünk. Volt, hogy a gyökerekbe kapaszkodtunk, volt, hogy a hátunkon csúsztunk, és olyan is előfordult, hogy egymást vonszoltuk. Néha meleg volt, estefelé már inkább hideg, igazából most sem tudom eldönteni, hogy a teljesen szétázott lucskos bakancsom, vagy a sajgó vállaim okoztak nagyobb kellemetlenséget. Férfiak és nők, fiúk és lányok, kemény harcosok és laza nagyszájúak – így meneteltünk. Akadt, aki félt, és olyan is, aki közölte, hogy ő innen nem megy tovább. De senki nem volt, aki ténylegesen feladta volna. Persze, úgy nehezebb, talán elviselhetetlenebb lett volna, ha segítség helyett néhányan visszalökdösik felkapaszkodó társaikat a sárba. 

Most is azt mondom: politikai megfontolás ide, kicsinyesség és lesajnálás oda, nem kellett volna feladni. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer mégiscsak megérünk erre a küzdelemre. 

Hozzászólások