Egy tehetséges, fiatal profi szörfös vesztette életét, amikor az épp Barbadosra érő Irma hurrikán hullámjain akart szörfözni. (...) A 16 éves, barbadosi születésű Zander Venezia leesett a deszkájáról, és egy zátonynak csapódott a Box by Box nevű strand mellett. Több szörfössel együtt lovagolták meg azt az áradást, amit az ötös kategóriájú hurrikán okozott. 

Meghalt a 16 éves szörfös, aki az Irma hurrikánban szörfözött - index.hu
 

 

Nem követem a szörfvilág bajnokait, így nyilvánvalóan egyáltalán nem tudtam, ki volt Zander Venezia barbadosi szörföző. Végtelenül sajnálom ezt a mindössze tizenhat éves gyereket, a szüleit és a környezetét, nem lehet könnyű feldolgozni, hogy valaki ilyen fiatalon és ilyen értelmetlenül távozik a földi életből. Éppen ezért nem ítélkezni akarok felette, ám a hírt olvasva mégis meg kell jegyeznem: látod, látjátok, ilyen az ember. Mit nekünk hurrikán, ha szörfözni akarunk, akkor szörfözünk, elvégre most vannak óriás hullámok. Mit nekünk Irma, ha egyszer el akarunk menni a karibi szigetvilágba nyaralni, akkor elmegyünk. Vicces és egyben elkeserítő, hogy a hurrikán időszakában is szerveznek a hurrikánveszélyes karibi térségbe utat az utazási irodák, és természetesen vannak olyanok is, akik ilyenkor indulnak útnak. „Tudod, ilyenkor olcsóbb, és nem is biztos, hogy lesz hurrikán. De ha lesz, az sem olyan lesz. Vagy ha olyan lesz, akkor sem lesz semmi gond, elvégre a szakemberek meg a technika, meg a hurrikánbiztos épületek, és a többi.” Pontosan ilyen az ember: könnyelmű, önző és felelőtlen, akiből hiányzik a realitás és az alázat. 

Nem vagyok egy vakmerő ember, sem világlátó utazó. Igazság szerint én vagyok az, aki retteg a repülőn, ha van egy kis turbulencia (már, ha repülőre szállok egyáltalán), aki nem mer elaludni, ha az autóban az anyósülésre szorul (pedig a feleségem tényleg kiválóan vezet, más mellé meg nem igazán kell beülnöm), aki ott is aggódik a bicikliző gyerekéért, ahol nincs is autó. Futni szeretek és focizni, veszélyes utakra egyáltalán nem vállalkoznék, ki tudja, talán a családom iránti felelősségérzet az, ami óvatossá és megfontolttá tesz mindenféle nagyobb kihívással szemben. Nyilvánvalóan nem gondolkodik mindenki így, éppen ezért elismerem, ha valaki szörfözésre, hegymászásra, toronyugrásra vágyik. Nincs ebben semmi rossz, sőt, úgy hiszem, a sportoló, legyen az extrém vagy hagyományos sportot űző, igyekszik felmérni a veszélyeket, és annak megfelelően reálisan dönteni. Az ultrafutás elég extrém sport, megfelelő felkészülés és frissítés nélkül mégsem vág neki egyikük sem a távnak, miként egy hegymászó sem indul akkor a Himalájára, amikor tombol a vihar.

A legkönnyebb persze lehülyézni szegény hullámsírba merült szörfözőt és felelőtlennek kikiáltani a szüleit, ám mielőtt ezt tennénk, gondoljuk végig, mennyi meggondolatlan és kockázatos dolgot teszünk szinte naponként. 

Rengetegen isznak és dohányoznak, korlát nélkül öntik magukba a kávét, miközben keveset pihennek, szinte egyáltalán nem mozognak és egészségtelenül étkeznek. 

Mások a meggazdagodás és az érvényesülés jegyében, vagy éppen valamiféle hamis megfelelési kényszertől vezérelve munkaalkoholistává válnak, pörögnek és stresszelnek, megállás nélkül loholnak, pattanásig feszítve a húrt, hogy aztán pillanatok alatt szétfolyjon mindaz, amiért robogtak.   

Sokan eszeveszett módon vezetnek: ész nélkül nyomják a gázpedált, természetesen nem kötik be magukat, autópályán a külső sávon előznek, a követési távolságot még hírből sem ismerik. Sokan kialvatlanul és fáradtan ülnek a volán mögé, ugyanúgy kockáztatva ezzel önmaguk és mások épségét. 

A saját szememmel láttam, ahogyan a mellettünk elszáguldó autó hátsó üléséről állva integetett egy kisgyerek, mivel nem volt bekötve a gyerekülésbe. (Csak ide megyünk, biztos úr!)

Rengeteg ember nem jár egészségügyi szűrésre, közben abban bízik, hátha nem lesz semmi baj. Sokan, ha betegek, nem mennek orvoshoz, inkább bekapnak valami pirulát (jobb esetben), vagy valami elképesztő „alternatív gyógymódot” választanak.  

Hajdanán, amikor középiskolásokat tanítottam, már az első napokban észrevettem, hogy a srácok előszeretettel mennek az udvarra – dohányozni. Mikor elmondtam nekik, mennyire nem jó, amit tesznek, a cinikus válasz így hangzott: tanár úr, valamiben meg kell halni! 

Családlátogatások, élettörténetek, keserű kórházi beszélgetések tanúskodnak arról, milyen fölényes és gyarló az apró ember, amikor nem érzi a veszélyt.  

Élni józan ész és korlátok nélkül, megfontoltság és óvatosság nélkül, alázat és belátás nélkül, vagy szörfözés a hurrikán keltette hullámokon, végül is, ugyanaz a vége. 

Nem ártana sokkal jobban vigyázni arra az egyetlen életünkre, amelyet kegyelemből kaptunk.