Amerikai plasztikai sebészek ugyanis arról számolnak be, hogy egyre gyakrabban érkeznek hozzájuk olyan páciensek, akik azért szeretnének szépészeti beavatkozást, hogy jobban hasonlítsanak a különféle filterekkel módosított szelfijeikre – írja a CNBC.

Egyre többen mennek plasztikai sebészhez, hogy úgy nézzenek ki, mint a szelfiken – index.hu 

 

Egy kis mellnagyobbítás ide, egy kis fenékimplantátum oda, ajakfeltöltés, ráncfelvarrás, zsírleszívás. Előre elnézést kérek, nekem a plasztikai sebészetről mindig szegény Lendvai Ildikó jut eszembe, aki hétről hétre, botox-kezelésről botox-kezelésre egyre fiatalabbnak nézett ki, talán néha még a személyit is elkérték tőle a közértben… 

Viccet és élcelődést félretéve, mégiscsak van abban valami zavarba ejtő, amikor valaki azért megy plasztikai sebészhez, hogy valóban úgy nézzen ki, mint a közösségi oldalakra feltöltött képein. Azt hittem, ehhez elég a smink, egy-egy jobb kozmetikus, fogyókúra, miegymás. Értem én, hogy valaki azért költ súlyos forintokat, mert jobban szeretne kinézni, mint ahány éves valójában. Azt is, ha valaki szeretné eltüntetni azokat a szépséghibákat, amelyeket ő annak vél, azt pedig különösen megértem, ha egy balesetből eredő elváltozás megszüntetése a cél. Na de azért kés alá feküdni, hogy valóban olyan legyek, mint a képeken? Vajh Besenyő Pista bácsi mit kérdezne? 

Érdekes lény az ember. 

Dolgozunk, gürizünk,Idegeskedünk, stresszelünk látástól vakulásig, hogy nagyobb házat, újabb autót vegyünk, amit persze nem élvezünk, mert mindig újabb, nagyobb, jobb, több kell. És nem élvezzük azért sem, mert mire elérjük: késő. Közben persze kiírtjuk magunk alól a földet, tönkretesszük a levegőnket, a vizünket – feléljük a jövőt, mert képtelenek vagyunk megálljt parancsolni önmagunknak. Vajon mi szükség van egy síma háztartásban kétszárnyú óriáshűtőre, miért kell valakinek luxusterepjáró? Vajon miért jó száznyolcvannal közlekedni az autópályán? Vajon mi múlik azon az öt percen? 

Veszekszünk a gyerekkel, mert nem fogad szót, mert nem mos fogat, mert belemászik a sárba, mert unja magát, mert tanulás helyett bámul kifelé az ablakon, mert nem köszön – pedig csak gyerek akar lenni, nevetni akar, játszani, élni igazán. 

Állandóan a testünkkel foglalkozunk: egészséges étrend, mozgás, sport, fitnesz, lapos has, kerek popsi, izmos kar, sima láb – vagy éppen semmi egészség, csak welness, élvezet, henyélés, lazázás, tunyaság. Milliók egy nyaralásért, százezrek egy ruháért, tízezrek egy italért. Mert megérdemlem, mert megtehetem. 

Vajon a lelkünk ápolására is fordítunk elég időt? Vajon a kapcsolataink is vannak annyira fontosak, mint a bankszámlánk? Vajon élünk mi igazán?

Besenyő Pista bácsi csak fogja a fejét, és már viccelni sincs kedve. 

Olyan akarok lenni, mint a képeken. (Milyen kép az, amely ennyire más, mint a valóság? Milyen idea, milyen álom?) Semmi ránc, semmi zsír, semmi kor, semmi felesleges szőrszál, kiálló tincs, pattanás –csak a tökély, az ÉN. Nem megfelelő az, aki a tükörből visszaköszön rám. Én más akarok lenni: most éppen saját magam ideális képe. Maga a Mr. vagy Mrs. Tökély. Hát hogy fér bele ebbe a világképbe a bűn? Hogyan a nyomorult ember, a vámszedő, az áruló, a tékozló fiú a disznók vájújánál? És hogy az értünk keresztre adott Fiú? 

A miénkbe nem fér bele, de az Övébe mi mégiscsak beleférünk. Így, ahogyan vagyunk. Kicsit bandzsítva, kicsit őszen, talán hibásan, szegényesen, elesve, széles úton járva. Mégiscsak mi kellünk neki, a szánalomra méltók, a kerítés mellett ácsorgók, a városkapun kívülre szorultak, a vakok, sánták, koldusok. 

Ennek az örömhírnek, úgy hiszem, még Besenyő Pista bácsi is örülhet.