A katedrán rögtön azt éreztem, hogy végre valóban olyan dolgot csinálok, amivel igazán jót teszek, nemcsak magamnak, hanem talán a világnak is. A tanár ugyanis az az ember, akinek igazán lehetősége van hatni a jövőre. A TEDx előadásomban is erről beszélek, hogy ott ül velem szemben az a diák, aki 20-30 év múlva a házamat építi vagy az országomat vezeti. És nekem csupán a jelenlétemmel lehetőségem van segíteni őt az útján.

A tanárság a legmenőbb szakma a világon! – mandiner.hu

 

Sajnos nem ismerem Joós Andreát, mindenesetre nagyon tetszik az, amit a pedagógiáról, a tanári pályáról, a pedagógus szerepéről vall. Tetszik az elhivatottsága, elkötelezettsége, és bár arról lehet vitatkozni, hogy a pedagógusi pályát át meg átszövő buktatók, az évek, évtizedek során megélt kudarcok mennyire emésztik fel az embert, hogy mennyire lehet tartósan elkötelezett az a pedagógus, aki kemény, nehéz terepen kénytelen hivatását gyakorolni, úgy hiszem, egyet kell értenünk Joós Andreával: csak komoly elhivatottsággal és elszántsággal lehet odaállni a katedrára. Természetesen ez minden munkára, hivatásra igaz, mégis, a tanár, tanító az, aki alapvetően formálja annak az életét, akiből felnőtt ember, szülő, orvos, tanár lesz, aki-ahogyan ő fogalmaz- 20-30 év múlva a hazánkat építi, vagy az országunkat vezeti. 

Bár van tanári diplomám, most mégis hadd kapaszkodjak szülőként az idézett mondatokba, különösen ebbe az egybe: „A tanár ugyanis az az ember, akinek igazán lehetősége van hatni a jövőre.”  Kedves pedagógusok, tanárok, lehet ezzel egyet nem érteni? Nyilván a család, a szülők támogatása nélkül meg is szakadhattok, mégis, mivel a gyermekeink iskolaidőben a nap nagy részét veletek töltik, elképesztő a felelősségetek, de a hatásotok is. Nem árt, ha erre tanévről tanévre figyelmeztetitek magatokat, ugyanakkor ez lehet az a plusz, ami átlendít benneteket a nehéz helyzeteken. 

Tudom, a pedagógusok között is működik egyfajta hierarchia, mégse gondolja senki, hogy a tanító kevésbé fontos, mint az egyetemi tanár. Szerintem ez rossz hozzáállás, hiszen, mint az építőköveknek, itt is mindenkinek megvan a maga feladata. A tanító adja a legegyszerűbb, de talán a legfontosabb alapokat, amire később a többi kolléga építhet. A felsős tanár már orientál, felkelti az érdeklődést, hogy aztán a diák a megfelelő középiskolába kerülve rákészülhessen arra a pályára, amelyen alkotni szeretne. A középiskolában sok minden kikristályosodik, itt már a diák is érettebb személyiség, úgy hiszem, itt dől el, ki, milyen életre formálódik, milyen munkát, hivatást választ magának, míg a felsőoktatás az a hely, ahol a fiatal felnőtt kellő szakmai alapokat szerezhet. Mindegyikőtök fontos, mindnyájatok motivál, bátorít, önbizalmat és hitet adhat, azaz mindegyikőtök hat a jövőre.  

Éppen ezért nekünk, szülőknek sem mindegy, milyen odaadással és elhivatottsággal vagytok jelen az iskolában. Úgy hiszem, bármit kérünk, az csak akkor lehet valósággá, ha a felkészültségetek egészséges küldetéstudattal párosul. 

S hogy mit kérünk? Anélkül, hogy nagy, de üres szavakat hangoztatnék: semmit, ami kivitelezhetetlen, mindent, ami nélkülözhetetlen.

Mindenekelőtt: szeressétek a gyermekeinket. Olyanok, amilyenek: jók, elevenek, ügyetlenek, szemtelenek, de a mi gyermekeink. Pont olyanok, amilyenek mi voltunk, amilyenek ti voltatok. Fegyelem és rend, határok és szabályok nélkül nem lehet sem tanítani, sem élni, mégis: engedjétek, hadd legyenek gyerekek! 

Másrészt: tanítsátok a gyermekeinket! Tudni: jó. Tudás, ismeret nélkül lehetetlenség boldogulni, de hagyjatok teret is nekik, hogy a bennük szunnyadó tehetség, tudásszomj, vágyakozás felébredhessen.  Segítsétek őket, hogy kreatívak és önállóak legyenek, felvértezve kellő bátorsággal, szorgalommal és önbizalommal. 

Végül: Adjatok hitet a gyermekeinknek! Hitet abban, hogy érdemes nekivágni az ismeretlennek, hitet abban, hogy a világ mégiscsak szép és lehet jó az ember is. 

Tudom, nem könnyű, nekünk, szülőknek sem az. De a zsoltáríró Dáviddal együtt azt is tudom: 

„Ha Isten segít, a falon is átugrom!” (Zsoltárok 18,30)