Súlyos támadás érte vasárnap este Magyarország egyik legeredményesebb ultrafutóját, Makai Viktóriát. (…)A kedd reggeli bejegyzés szerint a kétgyermekes sportolót az otthonához közel, edzés közben támadta meg egy férfi, majd miután menekülni próbált, támadója megverte, és megpróbálta megerőszakolni. Csak annak köszönheti menekülését, hogy a férje még időben odaért, és a támadó elfutott.
Edzés közben támadt erőszakoló az ultrafutó-bajnoknőre – index.hu
Döbbenet. Ez volt az első reakcióm, amikor a Facebook-on Makai Viki bejegyzését olvastam az őt ért vasárnapi támadásról. Döbbenet, egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen mégiscsak előfordulhat, egy ismert futónővel, Budapesten, napjainkban. Aztán eszembe jutottak azok a hölgyismerőseim, akik futni járnak, és elfogott a félelem és a gyűlölet. Ha őket támadnák meg…
Döbbenet, hogy ilyen előfordulhat. Nem kell ehhez futni, elég csak nőnek, lánynak lenni, elég egy félreeső utca, egy kivilágítatlan útszakasz. Hadd írjam le azért a futók védelmében, mivel bizonyára sokakban felvetődik a kérdés, hogy miért este, és miért ott futott Makai Viki, miért egyedül: nem olyan egyszerű ez az egész. Akinek családja, gyereke, munkahelye van, tudja, milyen nehéz egy kis szabadidőt lopni magunknak, hiszen nagyjából minden percünk be van tervezve. Ráadásul Makai Viki nem egy kocogó, nem is egy hobbifutó, hanem egy élsportoló, aki nem félmaratonra, maratonra, hanem ultratávú versenyekre specializálódott. Általában a maraton feletti távokat sorolják az ultrák közé, leggyakoribb ultraversenyek száz, kétszáz kilométeresek, vagyis ezekre nagyon komolyan és pontosan fel kell készülni (mint ahogyan egy félmaratonra is egyébként). Egy élsportoló edzővel, edzéstervvel fut, olyan nem létezik, hogy esik az eső, sötét van, nem megyek futni. Ebből fakadóan nagyon nehéz megoldani, hogy "normális" helyen fusson, hiszen egy edzés nem öt kilométerről szól, ráadásul mindezt Budapesten kellene kivitelezni, annak sem a kertvárosi, budai oldalán. Az sem egyszerű, hogy ne egyedül fusson, hiszen más a tempó, ráadásul nem biztos, hogy talál olyan edzőpartnert (minden nap!), aki ráér ugyanabban az időben, ugyanannyit, ugyanúgy futni. Aki tehát megpróbálná Makai Vikit hibáztatni, hogy miért ott és akkor, egyedül kellett futnia, kérem, ne tegye! Ennél jóval bonyolultabb ez az egész.
A történet tanulsága nyilvánvalóan az Makai Viki, de mindnyájunk számára is, hogy körültekintőnek, elővigyázatosnak kell lenni, amennyire csak lehet. Ha lehet, ne sötétben fuss, ha lehet, lássanak, otthon tudják, hová mentél futni, mikorra érkezel, legyen nálad telefon, bekapcsolva a helymeghatározás, letöltve olyan app, amin keresztül látják, hol vagy, legyen nálad fegyvernek látszó tárgy (akár egy kulcs is megteszi), ha lehet, ne egyedül menj. Ha lehet, ott fuss, ahol van egy kis forgalom, jönnek-mennek emberek, ha pedig minden kötél szakad, fuss futópadon, edzőteremben. Bármennyire is agyrém, ez a minimum, amit meg kell tenni a biztonságért.
Agyrém, tényleg az. És még csak nem is kell hozzá messzi vidékről ideérkezett, más körülmények között szocializálódott emberek tömege. Ha hinni lehet a híreknek, az áldozat és a támadó ugyanazon a környéken lakik, az elkövető állítólag rendezett családi körülmények között él – milyen világban élünk, de tényleg?! Hát ennyire beette magát a gonoszság és a bűn az ember lelkébe, hogy képes egy ötven kilós nőt a bokorba rángatni? Vajon miért tesz valaki ilyet? Miért van erre szüksége, ha amúgy „rendezett családi életet él”? Pillanatnyi elmezavar? Vagy tudathasadás? Vagy írjuk ezt is, akárcsak a metróalagútba meztelenül rohanó fiatalt, a megállóban öntudatlanul fekvőt a tudatmódosító szerek számlájára?
Nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy a történet egészét látva, annak kimenetelét olvasva azt szeretném, ha a szívemben, szívünkben a félelem és a gyűlölet helyett a hála uralkodna. Hála a Gondviselésért, Akiben Makai Viki is hisz, hála azért, hogy megmenekülhetett a még súlyosabb következményektől, hála azért, hogy férje időben érkezett, hála azért, hogy ez a szomorú eset komoly tanulságként szolgálhat mindnyájunknak. Igen, vigyázniuk kell magukra a hölgyeknek, de vigyáznunk kell mindnyájunknak, önmagunkra is, hogy az egyébként jogos és nagyon is helyénvaló indulat ne hatalmasodjék el a szívünkben.
