Tizennyolc református lelkész gyűlt össze (...) Galyatetőn, hogy együtt töltsenek el négy napot a lelki feltöltődés reményében. A november 26–29. között megrendezett lelkésztovábbképző kurzust Spirituális öngondoskodás, avagy a lelkész is ember címmel hirdették meg. 

Amit a lelkésznek is meg kell tanulnia - parokia.hu

 

Az az álmom, hogy az egyház megtanul gondoskodni a lelkészeiről azáltal, hogy megtanítja őket helyesen gondoskodni önmagukról. Mert nem sok jó néz ki abból, ha egy lelkésznek egyedül kell gondoskodnia magáról… Túl sok emberrel és üggyel törődik amúgy is. No meg többségükben arra lettek kondicionálva, hogy az alázat és szolgálat jegyében „illő” és „elvárandó”, hogy egy lelkész magát leghátrébb sorolja a gondoskodásban. Ebből pedig egyedül nagyon nehéz kitörni.


Az az álmom, hogy ez változni kezd még ebben a nemzedékben. Hogy a lelkészt idővel emberszámba veszik, akinek megvannak az erősségei, gyengeségei, lehetőségei és korlátai, mint bárki másnak. Az az álmom, hogy nem támasztjuk a létránkat égbeszökő ideák és gyakran embertelen elvárások falaihoz, hogy aztán félúton, vagy még azelőtt jó nagyot zuhanjunk. Az az álmom, hogy vállaljuk: porból vagyunk magunk is.


A megteendő kezdeti lépések egy lelkész számára, amelyeket Barna Bálint cikke sorol, egyszerű és magától értetetődő javaslatoknak tűnnek: az egészség rendbetétele; mozgás bevezetése a hétköznapokba; heti szabadnap szigorú megtartása; családdal töltött estére más gyülekezeti programot nem szervezni; lelkész kisköröket szervezni; megtartani az időt a pusztán saját(!) töltődést szolgáló Biblia olvasásra; megfelelő mennyiségű alvás; ha jelez a test betegségekben, akkor pihenő időt hagyni. Ez mind olyasmi, amire – kevés kivétellel – senki sem hívta fel annak idején a teológián a figyelmünket. Én ezt nem is kérem számon. Kár ezen morfondírozni, sajnálkozni. Most lehet és kell tenni a lelkészek öngondoskodásának elsajátításáért. Ezt kívánja a gyülekezet érdeke is.


Mert a helyzet az, hogy mi lelkészek első sorban az életünkkel tanítunk, még ha szeretünk is mást gondolni. S az életünk döntő százaléka nem a szószéken zajlik. Azzal, ahogy kizsigereljük magunkat, ahogy elnyomjuk, mondjuk a kikapcsolódás, töltődés, vagy épp a némi elismerés (horribile dictu!) iránti vágyunkat, mind megbetegítő, torz példát adunk a gyülekezetnek, és saját (lelkész) gyermekinknek. Nemrég olvastam egy ideillő gondolatot: aki maga fáradt, túlterhelt, nem motivált, az már a semmiből ad. Ennek a vége pedig matematikailag a mínusz. Vagyis a semmiből erőlködve adás ára: a lelkész kapcsolatai, családja, mentális/testi egészsége, vagy épp a gyülekezet amortizálódása.


Ahhoz, hogy emberszámba vegyen minket, lelkészeket a gyülekezet, első sorban nekünk kell megtanulni emberszámba venni magunkat. Ehhez pedig időnként segítség kell. Jó lenne ezt a segítséget az egyház berkein belül megkapni. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon nem csak, hogy megérné az egyháznak a lelkészeiről való gondoskodás, törődés, de új távlatokhoz segítené a gyülekezeteket is ez a fajta „befektetés”.


Ez az én álmom. Nem számít, mennyire tűnik irracionálisnak. Minden előrelépés, fejlődés egy álommal kezdődik. Csak neki kell fogni a megálmodásnak, s hinni benne, hogy lesz, aki tovább álmodja!