A gyülekezeteket is be szeretné vonni a stratégiaalkotásba az Egyházi Jövőkép Bizottság. Érintés címmel munkafüzetet készített számukra, mely azt segíti, hogy a helyi református közösségek Istenre figyelve maguk fogalmazzák meg küldetésüket.
Sorsdöntő párbeszéd a megújulásért - www.református.hu
Az ünnepkörre tekintettel megvizsgáltuk a Nagyvázsonyban megvallott felekezeti hozzátartozásokat. Az 5 templommal rendelkező községben a lakosság mintegy 60%-a vallotta magát római katolikusnak, összesen ez 961 főt jelent némi csökkenést jelentve a 10 évvel ezelőtti méréshez képest. /.../ a reformátusok viszont valamennyivel növelni tudták létszámukat (134 lélek, 8%).
Húsvétkor kijöttek a népszámlálási adatok - www.nagyvázsonyma.hu
Két nappal azelőtt még csak nem is hallottam arról a kis füzetről, amelyben az Egyházi Jövőkép Bizottság (2011-ben alakult) a református gyülekezeteket igyekszik megszólítani, párbeszédre hívni az egyház egészét, küldetését érintő missziói-stratégiai kérdésekről, és amely az Érintés nevet viseli. Lelkészkollégáim szerint már nekem is meg kellett volna kapnom a kis csomagot, de a füzet hozzánk nem érkezett meg. (Kevésbe rejtélyes okok vannak, lehetnek a dolog hátterében.) A füzet nem, de témakörei, a párbeszéd igénye mégis eljutott hozzám, amikor Harmathy András, a bizottság elnöke előadást tartott ezen a héten a dunántúli lelkészek továbbképzőjén a misszió témájában. Bizottság... Az ember első gondolata, felkiálltása: Egy újabb bizottság!? A bizottságokról mindenkinek először adminisztratív terhek, hatalmi döntések jutnak az eszébe. Bizottságok tornyai, hangszigetelt falai között élünk; van „városfejlesztési bizottság”, „kommunikációs bizottság”, „Európai Bizottság” és „Vég Nélküli Bizottság”.
Egy biztos, hogy nem bizottságokban, intézményekben fog eldőlni az egyház jövője, hanem párbeszédben az egyház Urával és egymással. Ez a kis filigrán füzet éppen ezt fogalmazza meg: „Párbeszéd alatt /.../ nem egy előre elkészített anyag véleményezését értjük, hanem az ebben a füzetben bemutatott út közös bejárását. Ennek során minden gyülekezet megfogalmazza, hogyan látja saját küldetését, illetve mennyiben segíti vagy hátráltatja az egyház jelenlegi szervezete és működése ennek betöltésében.”
Az is az egyház jövőjének része, hogy milyen mértékben tud félelmeivel, fóbiával együtt szembenézni a jövővel, az hogy a sztereotípiákon túl mennyire tud kritikus, de nem egyházromboló módon válaszokat megfogalmazni új kihívásokra. Számos tekintetben bizalmatlan egyházban élünk! A szeretetvesztésnek – kisebb és nagyobb közösségek szintjén is – csak egyik jelensége, következménye a félelem, de a félelem másik oldala, árnyékos oldala mindig a gyávaság. A vallási közösségekhez való tartozás erőteljes csökkenése kapcsán az előttem megjelenő reposzt írásokban már szó volt a meglévő helyzet felméréséről, a válság adta változások, lehetőségek kimozdító erejéről, éppen ezért tartom fontosnak, hogy a gyülekezetekkel, a csendes, az oldalvonalon rekedt egyháztagokkal együtt gondolkodjunk. Első reakciónk ne a gyanú vagy védekezés legyen.
A számok tükrében igen is számít, hogy a gyülekezetek, szolgálók, presbiterek, a kevésbé egyházias fiatalok, az értelmiségiek mennyire őszintén, féltve-szeretőn, felelősségteljesen merik, tudják elmondani véleményüket az egyház avítt és kívánt struktúráit illetően. Ha a felvetett kérdések kapcsán – világ, evangélium, egyház – sikerül igényes párbeszédet elkezdeni a valósággal, a társadalom szereplőivel, azzal is, amit csak meggyászolni lehet, már az is komoly lépés lenne az „érintés”, az egymás felé fordulás folyamatában, és ez a kis füzet elérte célját.
Az egyház válsága a lelkészek válsága? Az előző írásokban, az előző napokban sok szó esett a lelkészképzésről, én most nem ezt, hanem a gyülekezeti „einmansystem” kérdését és a lelkészi felelősségvállalás témakörét szeretném idehozni. A gyülekezetben minden felelősség, minden „hibaelhárítás”, pénzügyi stabilitás, cselekvési terv a lelkész felelőssége – hallom sokszor. Ez a rendszer milyen sok fájdalommal tartható csak életben, és mégis mennyire ebben gyökerezünk! Ha a lelkész felelős mindenért, tőle függ az áldás, akkor legyen övé a döntés is. Mintha ez a delegáció és önbecsapásra épülő mindentudás felhatalmazna bennünket, lelkészeket, hogy nekünk mindenről „csak” prédikálnunk kell. Nem szeretnék másokra mutogatni, a jelenségnek nekem is sokszor nehéz ellenállni, és természetesnek vesszük, hogy a lelkészé az utolsó vagy egyetlen szó. Pedig nem az a dolgunk, hogy igéket, hanem hogy Igét hirdessünk! A közös gondolkodás, az argumentáló beszélgetés és az igehirdetés két különböző műfaj. Micsoda egyensúlytalanság, ha mi lelkészként a párbeszéd látszatát fenntartva tépelődő kérdésekre, elemzésekre, a hangosan gondolkodók őszinteségére csak prédikálni tudunk! Hiszem, hogy az egyház célja Isten Igéjének hirdetése, hiszem, hogy legnagyobb feladatunk Isten békéjének megjelenítése ebben a világban, amely még azt a kegyelmi állapotot is magában rejtheti, hogy fájdalmas, konfliktusos események is áldottak lesznek közöttünk. Ha ezen a ponton megvizsgáljuk a papi tisztség közvetítői funkcióját a katolikus ordináció szempontjából a számszerű adatok a katolikus egyházban is azt erősítik meg, hogy a csalódott, kiábrándult közvélemény számára a „szent hatalom” gyakorlása csak akkor jelent valódi hatalmat, ha az együtt jár a személyes megbízhatósággal, hitelességgel. Végre le kell szállnunk a „hős vezető” kultúrájából, helyette helyet adni annak a szolgának a bensőnkben, aki nem arra vár, hogy szeretetet kapjon, hanem hogy ő szeressen, aki nem fél önmaga elvesztésétől, hanem a másik személyében örömét leli, - benne gyönyörködik az Úr.
Az adatok fölötti bánatunkban, az önmarcangolás vagy a fásultság hangjai között a reposzt oldalra kívánkozott a nagyvázsonyi református gyülekezet összetartó, példamutató története. A helyi reformátusok növelni tudták létszámukat... Az elmúlt időszakban többször elhangzott, hogy nem számítanak a számok. Be kell vallanom, amikor a közeli Nagyvázsonyról elolvastam ezt a hírt, felderült az arcom; a család, a kisközösség ereje jó irányba tudja fordítja a váltót. Csak a hovatartozást, identitást vesztő népben, közösségben erősődik fel az elégedetlenség, vádaskodás, sőt agresszivitás. Mindig a másik a hibás...
A statisztikákban az a jó, hogy bármi kiolvasható belőlük, ami saját látásmódunknak megfelelő. Az elmúlt napok beszélgetéseiből kiderült, hogy vannak, akik nemcsak az önvizsgálat alkalmának tartják a népszámlálás adatait, hanem a pusztulás számainak. Vannak, akik egy tisztulási folyamat kezdetének: a lényeg nem a számokban van, hanem a közösségben, ahol ketten vagy hárman összejönnek Jézus nevében. A kérdés megkerülhetetlen: akár elhalt részeket látunk magunk előtt, akár tisztulási folyamatnak éljük meg a fogyást, vajon az milyen strukturális változásokat von maga után? Biztos vagyok benne, hogy új látásra/látásmódra van szükségünk, de ez az új látás nem számokhoz kapcsolódik, de nem is sötét pesszimizmushoz.
Új látásra van szükségünk, amely egyrészt jelenti a világ pozitív látását: Isten nem hagyta el a csillapíthatatlan lelki éhségű embert, másrészt újra rácsodálkozni, hogy a megoldás Krisztusban „mellénk szegődik”. A segítség nem teológiai, elméleti fogalmakban volt eddig sem jelen (vagy, ha igen teljesen logikus, megérdemelt az erő és térvesztés), hanem Jézus Krisztusban, aki a sokféleség egységét adja. Szerintem fel kellene számolni azt az ítélkezési dühöt, amely annyira leterhelte ökumenikus kapcsolatainkat, hiszen akik ma Magyarországon vallási felekezethez tartozónak tartják magukat: 5.421.119-en vannak. Itt az ideje, hogy ne csak a múltba nézzünk irreális nosztalgiával, hanem abba a bizonytalan jövőbe is, ahol a hit reményteli látás is. Ha nehézségekbe kerül is és lemondással jár együtt, Isten Igéje korszerű, de nem ellenállás-mentes, és főleg nem súlytalan közösséget tud létrehozni.
Hozzászólások