„A sírokat felkeresőknek a korai sötétedésre számítva hasznos lehet a magukkal vitt zseblámpa használata a temetőkön belüli séta során. A temetők, sírok felkeresése sokaknak komoly fizikai erőpróbát, megterhelést jelent, ezért az alapbetegségben szenvedők, idős emberek lehetőleg vigyék magukkal rendszeresen, vagy szükség esetén szedett gyógyszereiket is” – közölte a mentőszolgálat.
A tűzesetek megelőzése érdekében a gyertyák és mécsesek helyes használatára figyelmezteti a lakosságot a Mindenszentek ünnepe és halottak napja előtt az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság.
Nem lehet vita tárgya, hogy a halottak napja katolikus vagy református ünnep-e. A gyakorlatban egyszerre mind a kettő, sőt az egész magyarság ünnepe. Azok számára is szokás, a kegyelet jele, akik a meghalás végérvényességét lelket szorongató alaphelyzetként és a generációk közötti “továbbélés” feladataként értelmezik. Akkor is közös ünnep, ha a clúnyi apátságból indult a halottak üdvéért való imádság és gyertyagyújtás, ám ma már a reformátusok is elhunyt szeretteikre emlékeznek ezekben a napokban, és leteszik a hála csokrait egy-egy sírra. Alig ismerek olyan református családot, aki ne látogatná meg akár több száz kilóméterre élő szeretteit is ezekben a napokban. Mit jelent nekünk reformátusoknak Mindenszentek és Halottak napja?
Biztos, hogy katolikus részről is nagy fájdalom, hogy éppen a lényeg veszik el. Hasznos tudnivalók halottak napjára! - áll a cikkben. Zseblámpa, gyógyszer, mécses elhelyezés???
Védett térről és időről gondoskodnak a temetkezési vállalatok, a polgárőrség emberei, a közlekedési cégek, még a katasztrófavédelem is besegít, de vajon védett időhöz, vigasztaló csendhez hozzájuthat-e a szomorkodó ember? Nagy kérdés, hogy hogyan is lehet csendre találni, túllátni a sötéten, a tűnő fényeken ott, ahol több mint egy millió emberrel együtt kell megállni sírok mellett. (Budapest temetőiben a tapasztalatok alapján egymillió fölötti látogatóra számítanak.)
Érdekes tapasztalat, melyről Polcz Alaine is számos könyvében beszámol, hogy azok az emberek akik meg tudták osztani gyászukat másokkal, akik megkínlódtak a szavakért és/vagy gyászcsoportban vettek részt, közöttük a későbbi időkben sokkal kevesebb a megbetegedés, mint azok között, akik nem élik meg teljes valójában szerettük elvesztését. Akinek vigasztalásra van szüksége, annak vigasztalóra is szüksége van.
Be kell vallanom, hogy halottak napja környékén szeretek hazamenni a szülői házba. Ilyenkor olyan rokonokkal találkozhatok, s mutatjuk be gyermekeinket egymásnak, akiket már csak a szüleim segítségével ismerek fel. De lelki térképet kapunk egymáshoz. Ebben a meleg október végi őszben is úgy üldögéltünk mi régen látott rokonok a napsütötte teraszon, hogy az volt az érzésem, öreg kódfejtők vagy inkább nyomkövetők avatnak be az élet rejtélyes terepviszonyaiba.
Amikor valaki kegyelemmel és hálával tudja fogadni, hogy erőt kapott egy beteg ágy melletti szolgálathoz; annak az embernek “az elengedés” és “a ragaszkodás” erős, életre szóló viszonyfogalmak lesznek. Amikor egy megrendült, gyászoló családtag vagy barát azt mondja, hogy “én most így, a fájdalmaimmal együtt tudok hozzájárulni a közös dolgokhoz”, akkor fontos kimondani felé, hogy “nem vagy teher”.
A gyász "kultúráját" még egyáltalán nem ismerték a régiek, de mintha könnyebben megbirkóztak volna az élettel, miközben eszükbe se jutott, hogy kapituláljanak. Miért? Hogyan? Gyász, sírás és síró ember bizonyos, hogy nem volt kevesebb. De mintha jobban tudták volna, hogy nemcsak rítusokra, vigasztalásra szomjazik a lélek, hanem a Vigasztalóra is.
Az élet szeretete azért kerülhetett megbecsült helyre, mert a halál is a megfelelő helyre került. Simone Weil írta: “Nagyon kell szeretni az életet ahhoz, hogy még jobban szeressük a halált.” Nemcsak szabadulásért szabad könyörögni, hanem több hitért, Krisztusban kapott élő reménységért. Az önmagába zárt, szekularizált világ kapui csak így fognak felpattanni.
És akkor nemcsak a temetők lesznek fényesek...
Hozzászólások