A Felvidéktől Erdélyig - szerte a Kárpát-medencében, és Torontótól Abu Dhabin át Sydney-ig, a világ minden táján szavalták a Mama című verset.
A Híradó is megemlékezett a költészet napjáról. Kérésükre európai, ázsiai, amerikai és ausztráliai nézők szavalták el József Attila egyik legismertebb versét.
Költészet napja: Négy kontinens magyarjai szavalták József Attila versét - www.hirado.hu
Már nem írunk verseket, (talán fiatalon még magunkban éreztük ezt a naiv vágyat) de ami még nagyobb baj, hogy alig-alig hallgatunk verseket. Verset írni – én is vallom – áldott állapot. Valóban a megtermékenyítés, a csendes-titkos növekedés különleges ideje, amelyben megjelenik Isten teremtő munkája, de nem mindenkié ez az élettöbblet. Mert a sóhajtozás, az emberlét határán megszólaló érzelmeink, vágyódásunk (a legtöbb esetben) nem nevezhetők költeménynek. Tegnap csodálatos magyar költők műveit, életigenlését, vívódását adták elő színművészek, verskedvelő fiatalok, nyugdíjasok szerte az országban és az egész világon.
A Magyar Költészet Napja alkalmából én is úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost és kiváló színészek előadásában a legnagyobbak verseit végighallgatom. Miközben egyéb feladataim is sürgetővé váltak, és tovább indultam, az a meglepő élmény ért, hogy sétám során egy másik helyszínen – amiről nem is tudtam – szembejöttek a versek, mintha csak beléptek volna az éterbe, mintha csak azt kiabálták volna, hogy „még itt vagyunk”. Fiatalok, nyugdíjasok, gyerekek, egy irodalmi színpad tagjai mondtak/olvastak fel verseket, csak néhányat megemlítve József Attilától, Kosztolányitól, Reményik Sándortól, Bartos Erikától. Harmincan, negyvenen üldögéltünk a szabadtéri színpad körül, és egy talpalatnyi helyre, minőségi pillanatra leltünk / lelt bennünk a vers, amely „kilóg az időből”, s megkockáztatom, hogy a gyors élettel összefüggő egyensúlyvesztés után, és az uniformizálás kísértése közepette, kenyeret kaptunk. Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyan versek, melyektől az ember libabőrös lesz.
Két kérdés foglalkoztat ebben a blogbejegyzésben József Attila születésnapja és a magyar versünnep kapcsán.
Egyrészt, hogy a szavak mennyire számítanak! Lehet, hogy a hétköznapi szavaink már súlytalanok, rétegkifejezések, túlnyomó többségben zavaros, élettelen szógyűjtemények, de a szavak akkor is számítanak. Amikor a sebesség, a gyors reagálás szinte minden ebben a világban, és lehet, hogy a felszínen minden működőképes, de a lelkével máshogy „beszélget” az ember. Az élet értelme vagy értelmetlensége, a fájdalmak, az egzisztenciális szorongások, az elveszíthető félelme előhívja belőlünk a lélek képeit, új áthallásokra tesz képessé. Ahogy Kórah fiai teszik fel a kérdést a 42. zsoltárban: „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem?” Nem túlzás, hogy egy vers képi világa, lüktetése gyógyítani képes. A vers: mankó, kép, jelképes beszéd, ritmus, feloldozás, menedékház egyszerre, mert annyi minden van, ami csak versben kifejezhető. S tényleg van olyan iskola, csoportterápia, ahol versek és euritmia segítségével gyógyulnak a kapcsolatok.
Időnként engem is elkap a versolvasó, verstanuló láz, és ez tényleg segít, hogy le tudjak lassítani, hogy túljussak az azonnali összegzésen, ahogy József Attila oly szépen foglalja össze: „...hogy fecseg a felszin, hallgat a mély”. (A Dunánál)
A szavak igenis számítanak, hogy mire használjuk a nyelvet, hogy mennyire némítjuk és torzítjuk el. A csak funkcionális eszközzé torzult nyelv és beszéd már nem lehet valódi szó, mert a mi beszédünkben – ha az igazi – ott van, kellene lennie a kitárulkozott Logosznak is. Már sokadszor be kellene vallanunk szinte minden közösségi szinten, hogy nem rendelkezünk olyan nyelvvel, amely úgy adhat válaszokat, megértést az ember igazságra való képességéről, az egész-ségről, hogy minden egyszerre érthető legyen. Ebben segít Ady és a többiek.
A második felvetésem ehhez kapcsolódik. Olyan csodálatos Isten hívő magyar költőink voltak/vannak! Be kell vallanom, hogy nem ismerem a magyar irodalom teljes tárházát, úgy ahogy kellene, de hitvalló költőink kapcsán mintha az asszociációs bázisunk megállt volna a nagy Nyugatos költőknél. A szilárd hit kapcsán – a teljesség igénye nélkül – leginkább Tóth Árpád, Ady, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Áprily Lajos, Weöres Sándor, és természetesen Pilinszky istenélményével tudok/tudunk azonosulni. Nem kételkedem, hogy Reményik Sándor és Dsida is befér a templomainkba. Ebben az összekuszálódott világunkban mintha több verses hitvallásra, „az ős-egészhez” való visszatérés mai tanító költeményeire lenne szükség. Vagy már régen nem értené senki, amit Karinthy így fejezett ki: „Buggyanó könnyek magzatviza mellől... előrebukó torokkal Hörgöm el az új jeladást: Istenem könyörülj!”? (Az ige így születik)
A vers különleges ajándéka, ahogy a megelevenedő Szentírásé is, hogy megérinti a lelket, hogy útra kel a nagyvilágba, olyan mélyrétegekbe halad mint a patak. A vers ajándéka ráadásul, hogy gyönyörű műfordítások születnek. Isten kegyelme, munkája lehet az is, hogy egy-egy csodavers eléri azt, amit esetleg egy igehirdetés nem ért el: tanul belőle a megszólított, és uniformizálás, kiüresedés helyett egy vers túlcsordul a hitvallás szűk keretein...Nem monoton, nem kirekeszt, hanem befogad. A Lélek eszköze volt mindig is a vers, az ének. Nem a költészetet kívánom isteni magasságokba emelni, de szeretném megosztani azt az örömet, hogy Isten - aki a teljesség - a részeket, a világ elemeit, az ember alkotásait is felhasználhatja célja elérésében.
A Zsoltárok könyve számos zsoltár-imádságot ezzel a kifejezéssel látott el, hogy tanítóköltemény. Dávid így tanított a lét titkaira: „Hozzád kiáltok, URam, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén”. (142. 6)
A költő pedig így értette meg a lét titkait: „hány arcod van / ruhatárad hány
s milyen alkalmakra jó / oly gyönyörű az élet / készülj
mindig a mára / öltöztesd szíved / kirobbanó tavaszra
bujkáló játékos fényre / ragyogásra / méltónak arra / aki vagy
ne feledd soha / ezerarcú Ő / kinek képmása vagy" ( Sajgó Szabolcs: Méltó)
Hozzászólások