A válaszadó orvosok 19 százaléka teljes mértékben elutasította a paraszolvenciát, és 70 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy nem ért egyet vele, de kénytelen elfogadni. Az orvosok 82 százaléka és a lakosság 86 százaléka egyetértett abban, hogy a hálapénz rendszere megalázó a beteg számára, ugyanakkor kiderült: míg a lakosság mindössze 44 százaléka gondolja úgy, hogy a paraszolvencia az orvos számára is megalázó, addig a válaszadó orvosok 87 százaléka nyilatkozott úgy, hogy számára is az.
Az egyik istentiszteleten fojtogató köhögés tört elő belőlem, megpróbáltam folytatni a beszédet, de nem tudtam. Aztán valaki hozott egy pohár vizet, a kezembe adta, ittam és minden rendbe jött. Az egyszerű segítségnyújtás miatt megtelt a szívem hálával.
Amikor egy kedves, tiszteletreméltó orvos ismerősömmel beszélgettünk egy családi betegség kapcsán, a beszélgetés végén azt mondta, hogy imádkozni fog értünk. A legtöbbet tette családunkért, amit tehetett. És megtelt a szívem hálával. A hála szó köznapi értelmében sohasem váltható meg pénzzel, mert amit pénzért megvesznek, azért nem jár hála.
A hálapénz elfogadásának kérdésköre, s a hálapénz kivezetésének igénye a társadalomból ma az egészségügy szereplőinek, az egészségügyi ellátási rendszereknek újra aktuális és sürgető igénye és témája.
A Magyar Rezidens Szövetség napokban megjelent reprezentatív felmérése arról szól, hogy a kivételezettségre épülő és aszimmetrikus, de duplán biztosított rendszer ellenére az orvosok és a betegek többsége is szeretne megszabadulni a paraszolvenciától. Bár nem egyenlő mértékben. Magával a megalázottság érzésével mind a két oldal rendkívül magas százalékban azonosult (az orvosok 87%-a érzi magára nézve megalázónak, a betegek 87%-ban), miközben a boríték a fehér zsebbe vándorol. Ha a megalázás magában foglalja az áldozattá válást és lelki bántalmazást (márpedig a kifejezés ezt is jelenti), akkor a szó abban a kiszolgáltatott függésben, ahol látszólag az orvosnak totális hatalma van az beteg fölött, ahol az orvos tudományosan, de “mitikusan” is a beteg fölé magasodik, nehéz megérteni a kifejezés jogosságát, hogy megalázó a hálapénz. A hálapénz egyszerűen rossz.
Világos, hogy a kiszolgáltatottság érzése nemcsak a betegeket érinti, mert a gyógyítók is kiszolgáltatottak, számos rendszernek. Például az egészségügyi kormányzatnak, a pénzkeretek szűkösségének, az ellátandó betegek számának, a szigorú orvosi hierarchiának. A kiszolgáltatottság árnya minden segítő hívatást végzőt sötét borúlátásba szoríthat. Talán az a kisebbik diszkomfort érzet, amely az ellátó rendszer adottságaiból következik. De, mi van azzal az emberfeletti igénybevétellel és számtalan követelménnyel, rengetek ügyelettel, amelyekkel a magyar kórházakban, rendelőkben nap mint nap tapasztalunk, és amelyek rendkívüli áldozatot, emberfeletti morált is kívánnak/kívánnának a segítőtől, gyógyítótól? Ez is függés! A “tényleg” orvos éjjel és nappal, teljes fegyverzetben készen kell hogy álljon. No, de meddig? Mindnyájan ismerünk orvosokat, akik az orvostudomány és a humánum magasiskoláját képviselik, akik alázattal, isteni erőkkel gyógyítanak. Az emberfeletti morál honnan kapja tartalékait, éltető erejét, jókedvét? A segítő szindróma bárkit utolérhet. Velejárója a reménytelenség, a fásultság érzése. Ha a hálapénz önvédelem, hiánypontlás, akkor jogos a dilemma, miért ne lehetne pénzt elfogadni a gyógyításért? Mindenki jól jár... Vagyis, két ember mindenek előtt jár jól, akik egymás javaiban részesítették egymást.
Csak az a baj, hogy ez a fajta protekció egyben korrupció is. Hankiss Elemér úgy fogalmaz, hogy “korrupt aktust követ el mindenki, aki megszegi a közösségi együttélés egy vagy több szabályrendszerét, amelynek érvényesítéséért ő a felelős. A korrupció a javak társadalmi elosztásának torzulása.” Az a szomorú, hogy a betegellátás ilyen szintű árú cikké válása a szocializmus ajándéka és öröksége számunkra és nem tudunk megszabadulni tőle. Nemcsak anyagi javakból, építési anyagokból, prémiumokból, pozíciókból, szerelési munkákból lehet előnyhöz jutni, hanem a gyógyításból is.
A Magyar Rezidens Szövetség nagy célt tűzött ki maga elé. Hogy a következő egészségügyi béremelés és a későbbiek el fogják-e érni valaha a kívánt mértéket, nagy kérdés. Addig megmarad a paraszolvencia. Mi máshogy működünk, mint Nyugat-Európában. Mi a pénzt a megbecsüléshez, az emberséghez kötöttük. Ki a felelős érte? Szerintem nincs felelős, csak érintettek vannak. Mind érintettek vagyunk, akkor is, ha csak a kórház folyosóján leletre várunk, és mellénk ül egy idős nagymama, aki úgy dönt elmeséli az egész élet nekünk. Úgyis hosszú a sor! Adjunk időt neki!
Az egészségügy állapotát, a közösségi és családi jó-létet nem a fizetésemelés fogja elsősorban rendbe hozni, hanem, ha az ember saját nyugtalanságát, belső rendjét, kategóriáit visszaadja Istennek. Az emberség - ahogy Krisztus elénk adta, - nem lehet adás-vétel tárgya. A krisztusi emberség, a Homo Christianus egyszerűen túlfeszíti azt, ami van. Azt is látja, ami lehet.