A legtöbb szülő, aki kiabál a gyerekével, soha nem bántalmazná fizikailag. Pedig brit kutatók szerint a hangoskodás, a durva sértések, a verbális fegyelmezés valószínűleg hosszú távon ugyanannyira meghatározóak lehetnek, mint mondjuk a pofozás. Ming-Te Wang, a University of Pittsburgh kutatójának eredményeit Child Development nevű online szaklapban publikálták. Az eredmények szerint a szülők többsége használ kemény verbális fegyelmezést valamikor a gyereknevelés alatt.
Kiabáló, harsány, vagy inkább fülsiketítő világban élünk. Hangosak vagyunk és a gyermekeink is egyre hangosabbak. Ki az, aki még nem kiabált, nem emelte meg a hangját a gyermekével szemben?
Egész biztos, igaza van az egyetemi kutató csoport vizsgálatának, mert a gyermekkorban bevésődött verbális ijesztgetés, emelt hangú frázisok (“Nem akarom még egyszer mondani!”, stb.), fegyelmezés és megfélemlítés nehezen felejthető. Bár a cikk nem túl részletes, az kiderül belőle, hogy ha a serdülők és szüleik részvételével végzett kutatás ilyen mértékben nyomot hagy a tizenévesek lelkén, mennyivel inkább a kisgyermekeken. Mindannyian őrzünk emlékeket, amikor megsemmisítő kritikának éltük meg apánk vagy anyánk szavát, amikor csalódásuknak hangos szóval szereztek érvényt. Még akkor is ijesztő ez a jelenség, ha különben gondos szülőkről van szó. Jól lehet, ezt a fajta bántalmazást a legtöbben nem sorolják a családon belüli erőszak kategóriájába, de a verbális fegyelmezés nyomai és következményei megmaradhatnak – kamaszkori vagy felnőttkori viselkedési problémák, figyelemzavar és agresszivitás formájában.
Korunk kihívása, hogy tudjuk-e tisztelni egymást. Újra fel kellene ismerni, tanulni kellene ezt az elemi viszonyulást, hogy minden tisztelet alapja a szeretet. A törvénynek csak a szeretet ad értelmet. Sikerül akár csak egy gyereket is ösztönözni ezzel a vezényszóval, “Kuss legyen, most én beszélek!”, vagy inkább csak megijeszteni lehet? Mi felnőttek, akik rohanunk, akik haza hozzuk a munka mocskos üledékes részét, néha olyanok vagyunk, mint a haragra gerjedt óriások. Múltkor a kislányom kért arra, hogy soha többé ne kiabáljak vele. A történet szomorú adaléka, hogy nem is rá voltam mérges. A szabályok, amiket a felnőtt világ gyakorol és begyakorolt, sokszor magának sem szimpatikus. Olyan szabályokat tartatunk be, melynek már rég elveszett az értelme és eredete. De a szokás, az eszme önállósította magát. A belénk égetett múlttól egyáltalán nem könnyű megszabadulni. Ismerek szülőket, akik véresen komolyan gondolják örökségüket, hogy “engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem”, vagy “engem is olyan szakkörre járattak a szüleim, amit utáltam, aztán csak megszerettem”.
Rendet, figyelmet, motiváltságot, és tettre készséget nem lehet úgy elérni, hogy a megértés, az elfogadás csak az egyik fél privilégiuma. Óriási a különbség aközött, hogy “szeresd és tiszteld anyád és apád, mert mi is szeretünk és tisztelünk téged”, és aközött, hogy “szeresd és tiszteld anyád és apád, mert a szüleid vagyunk és hatalmunk van fölötted.” (Susan Forward)
“Most azonnal lefekszel!”, “Egy hétig nem netezhetsz!”, “Ha nem viszed le a szemetet, baj lesz!” és az ehhez kapcsolódó szidások olyan lelki torzó építését jelenik, mintha csak erről szólna egy szeretetkapcsolat. Törvény és szeretet akkor tudnak egy családban kéz a kézben együtt érvényesülni, ha a gyermek és a szülő is elvászthatatlanok, ha a simogatás, az ölelés ajándéka is hozzátartozik a családhoz.
Kiabálnak az iskolában is, és nemcsak a gyerekek. A poroszos nevelésen alapuló kultúránk, oktatásunk zöme azt a rendszert alakította ki, hogy a túlméretezett tananyag, tantervi követelmények ellenére nagyobbrészt a frontális oktatást, számonkérést, szankcionáló fegyelmezést részesíti előnyben. Fárasztó tanév elé nézünk! Gyerekek és tanítók is. Sok dicséretre, jutalmazásra lesz szükség ott, ahol ennyire komor, bántó a társadalom szövetének képe. Ahol nincs szép, éltető beszéd, csak a kiabálás, vádaskodás és a szétesés marad, éppen úgy mint Bábel tornyánál. De, ha valami nem megy, ha valaki önmaga alatt teljesít, az a személyes tapasztalatom, hogy az óriási tananyag, tempó mellett másra már nemigen marad idő, csak tőmondatos, fekete pontos fegyelmezésre. Honnan is lenne több idő?
A kor kihívása az is, hogy a falusi, bezárás előtt álló, hátrányos helyzetű térségek iskoláit szinten tartsák, de a népszerű városi iskolák 34-35 fővel indított osztályainak maximális tanulási teljesítményét segítsék és elérjék. El lehet fáradni, majd hangos szóval fegyelmezni, kiabálni, netán szidni egy-egy nehéz helyzetben! Éppen úgy, mint a családban. Régi iskolám kedves idős tanárnőjének szavai itt csengenek a fülemben: “Zsuzsikám, én soha életemben nem kiabáltam osztályteremben, mert csendet teremteni kiabálással soha nem lehet. Az kiabál, aki fél. A csend mindig ott volt”. A tisztelet csendet teremt. Jaj, de nehezen születik meg ez a csend... Ahhoz, hogy iskolai és családi konfliktusok, nevelési helyzetek rendeződjenek, nem ügyintézésre vagy szűk keresztmetszetű helyzetértékelésre, sem nem több tudásanyagra van szükség, hanem az empatikus pedagógiai döntések kultúrájára, és lelki erőforrások fellelésére.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább. Karinthy Frigyes: Előszó (részlet)