A román árvaházakban egészen a 90-es évekig rendkívül kegyetlen körülmények uralkodtak, s azóta már többszörösen bebizonyosodott, hogy ha egy gyerek akár egy rövid időt tölt ilyen helyen, az egy életre megváltoztat benne sokmindent, többek között az agyi működést. Ezt a jelenséget vizsgálta Nathan Fox, a Marylandi Egyetem gyermekfejlődési kutatója is.

Halálos közöny: a romániai árvaházak mélyén - www.csaladhalo.hu

 

Személyes emlékekkel kezdem. Számomra megrázó-felrázó történet, még ha ez, a 90-es évekből származó élmény nem is Romániához, hanem magyar árvaházakhoz kötődik.
Segédlelkész voltam, amikor a halasi református gimnázium végzős tanulóival ellátogattunk Garára, és egyéb programok mellett barátainkkal együtt elmentünk a faluszéli fogyatékos bentlakásos otthonba, hogy énekeljünk, és körjátékot játszunk a sérült gyerekekkel, felnőttekkel. Az emlékek azóta titokzatos utakon élnek tovább, és egy nagy közös bugyorból itt-ott zöld csíraként, virágokként élnek tovább. Mit is jelentett akkor a különböző közösségek közös halmaza?

Voltak olyan gimnazisták, akik meglepődtek, hogy nem biciklitúrára, vagy gyógyfürdő látogatásra megyünk a rövid hétvége keretében, hanem a délutánt sérült emberekkel, nagyra-nőtt gyerekekkel töltjük. Az áhítatot is beszélgetéssel töltöttük: hogyan látunk túl (lehet-e) a világ szomorúságán, falat-építő közönyén, és ahogy Krisztus tette, látjuk-e a betegségben a szentséget, az ínségben a bőséget. Két emlék mélyen bennem maradt erről az első garai csoportos látogatásról.
Hazafelé egy tizenhét éves lány sírva mesélte el nekem, hogy ez neki túl sok, iszonyatos volt, erre ő nem volt felkészülve. Pedig a hely egyáltalán nem volt hasonlítható a Ceaușescu idők kegyetlen és valóban sokkoló körülményeihez. Mennyi mindenre nem tudunk felkészülni! Mennyi mindenre nem vagyok felkészülve még ma sem! Arra sem, hogy olyan helyekről érkezik a szomorúság elleni gyógyír, a lélek-simogatás, ahonnan egyáltalán nem vártam.

A másik emlékem Évihez kötődik, aki akkor az intézetben lakott. Mindig mosolygott és valamiben segíteni akart. Több mint tíz év telt, hogy az elmúlt nyáron újra találkoztam Évivel. Nekem gondolkodnom kellett a nevén, ő odafutott hozzám, megölelt és azt monda, “Zsuzsi, de régen láttalak; de jó, hogy itt vagy!”
A Romániából érkező történeteket, sokkoló képeket – az elhanyagolt, éhező, néma gyerekekről –, két évtized alatt sem lehetett feldolgozni. A múlt könyörtelen, mert megváltoztathatatlan. Tudom, hogy a másik serpenyőben ott van a Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba árvái, ott van a veszprémiek által (is) nagyon szeretett zsoboki árvaház, Őrbottyán, a “Jobb velünk a világ!” mozgalom, vagy Nick Vujicic és még hosszasan lehetne sorolni, de igaza van annak, aki úgy gondolja, hogy megszakad a szív.

Nemcsak mentálisan és szociális értelemben tettek tönkre életeket, deformáltak, gyilkoltak meg gyermekeket, hanem a bűnlajstrom még azzal is tetézhető, hogy a rendszer bevezette, hozzászoktatott embereket a fogalomhoz: az anyaméh iparosítható. Jól ismert, hogy a romániai adoptálási hullám milyen sok fájdalommal, korrupcióval járt együtt. Egy anya így próbálta áruba bocsátani gyermekeit: "Hat gyermekem adtam árvaházba, ezt a kettőt tartottam meg, de ez nem jelenti azt, hogy megtartom őket. Megkaphatja, ha akarja /.../ 11 ezer dollárért". Nem kérdés, van, amikor az örökbefogadás igazi mentőöv, de hogy milyen gazdasági érdekek húzódtak meg a könyörtelen árvaházak, a rácsos ágyak intézménye mögött, éppen a másik kereskedelmi fél (a brit örökbe fogadók) adtak ebből ízelítőt. De nem ehhez a fejezethez kívántam hozzá szólni.

Öröm-e az élet? Meg tudom-e siratni a magam és másik fájdalmait? Mivel szembesítenek a múltból  felénk áradó képek, az örömtelenség és részvétlenség néma sikolya? Látom-e, hogy a család pótolhatatlan? Igen, van okunk sírni azon, ha valaki egyedül marad, és azon, ha hétköznapi jelenség lesz, hogy a másik csak nyűg, teher és fáradság. Akár szegénységben, akár jólétben él valaki, bosszút áll családon, a másikon, saját magán, ha nem kell a másik.

A Harvardi Egyetem kutatója olyan kulcsszavakat említ meg, mint viselkedészavarok, a mosoly, az érzelmek hiánya... A család Isten adta lehetőség és ajándék, hogy ne csak lakást, hanem otthont adjunk gyermekeinknek. A családban tanuljuk meg, hogy törődnek velünk, itt kapjuk a példát minden kapcsolat kezdetére, a családban kapunk biztonságérzetet, itt válunk bátrakká még a rossz kérdésekhez is, a családban tanuljuk meg a kapás-adás szimmetriáját. Lehet, hogy nem tökéletes a családunk, de biztos pont, fészekként működik, ahová vissza lehet repülni. A családban tanuljuk meg észrevenni a dolgokat, meglátni fűszálat, a pöttyös bögre szépségét, a verseny örömét, megkülönböztetni szajkót a rigótól, mert valaki megtanította nekünk.
Ha ez nincs, csak sírhatunk.

“Sírj, sírj, sötét szív, sírj, komorult szemem,
Sírván kiáltozz, kínbarekedt ajak.
Jajgass, lerongyolt, agg, beteg nép,
Vacka fölött, elapadt virrasztó!

/Sík Sándor: Jeremiád, részlet/  

Hozzászólások