Egy ausztrál nővér, miközben halálos betegeket ápolt, feljegyezete, mit bánnak meg halálos ágyukon. A leggyakoribb haldoklói megbánásokról könyv is készült, néhányat pedig a Guardian is lehozott. ... Elgondolkodtató az is, hogy amikor megkérdezte betegeit, mit bántak meg addigi életükben, szinte ugyanazok a mondatok hagzottak el. Mint például az, hogy bárcsak kevesebbet dolgoztak volna, vagy jobban kifejezték volna érzéseiket. Íme, az öt leggyakoribb megbánás, miközben eljátszhatunk a gondolattal, mi mit bánnák meg, ha ez lenne életünk utolsó napja.
Mondatok az út végéről, onnan, ahonnan már minden látszik, onnan, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Épp ezért ki lehet mondani, még ha későnek tűnik is, már nincs következmény, csak a belátás marad, a búcsú a többiektől, és attól az úttól, amit bejárt az embert. Én nem jártam még arra, csak elképzelni tudom.
Öt mondat, öt téma, ami statisztikailag a leggyakoribb a haldoklók szájából.
"Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."
"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."
"Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet."
"Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna barátaimmal."
"Bárcsak boldogabb lettem volna."
Nem okoznak meglepetést ezek a sorok, ami itt húzódik, a mondatok mögött, az az egész élet problémája, a különbség annyi, hogy amikor már nem tudunk semmit tenni, akkor jön a vallomás. Nem jól megélt kapcsolatok, rosszul berendezett élet, boldogtalanság - mindez az életünket mutatja, még ha végén fogalmazódik is meg. Ezt kellett. Volna.
Különös magasság a haldoklóké. Rálátás saját magukra, a végpont objektivitásával, a megváltoztathatatlan keserű tisztaságával. Ehhez a magassághoz hatalom is járul, ahogy ezt Henri Nouwen saját balesete, halálközeli élménye után felismerte, majd meg is írta a "A tükrön túl" című könyvében. Hatalom, hogy oldhatok és köthetek - amit megbocsátok, elengedek a többieknek, az szabadságot hoz nekik, amit megtartok, az a halálom után kötve marad, mert már nem lesz mód visszatérni rá. Ezért kell elrendezni mindet, elengedni mindent, nem is magunk miatt, hanem az ittmaradókért.
Hatalom a másik felszabadítására, megbocsátással, elengedéssel, magasság, ahonnan beláthatom az életem - ezeket kapja az ember a végén. Az idézett mondatok azonban keserű tapasztalatról beszélnek, a tehetetlenségről. Kundera írja a "Lét elviselhetetlen könnyűsége" című könyvében, hogy az élet egy skicc. Mi abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy vázlatokat készítünk a nagy műhöz, visszafordulhatunk javítani, de ez nincs így, egy vonalat egyszer húzhatunk meg, és megyünk tovább, nincs visszatérés, javítás. Aztán, amikor a végén vagyunk, beláthatjuk az egész művet, számadást tartva, levonva a következtetést. Az előbb felsorolt mondatok is azt tanúsítják, hogy a végkövetkeztetés fájdalmas, ahogy kezdődnek - bárcsak -, az a legkeserűbb. Látjuk, tudjuk, értjük, de már nem vagyunk képesek megtenni.
Különös magasság volt a haldokló Jézusé. A kereszten messzebbre láthatott, mint bárki azelőtt, a szegek magságából láthatott rá azokra, akik körülállták, a katonák, a gúnyolódók, a bámészkodók csoportjaira, de rálátott övéire is. Belátta onnan az egész világot, a világát, a kereszt magasságából. Ehhez a magassághoz hihetetlen mélység is társult, hiszen az, aki tiszta volt, hagyta magát, hogy a világ szennye beborítsa, az, aki tökéletes egységben volt az Atyával, megtapasztalja, milyen a tökéletes elhagyattatás. És nem az idézett mondatokat halljuk tőle. Ismerhetjük részeteit az ő utolsó szavainak, és valami teljesen mást mutatnak. Nincs ott a "bárcsak", nem kellett visszatérnie, nem kellett javítania. Az a skicc, amit az ő élete kiadott, tökéletes volt, egy Isten képére és hasonlatosságára alkotott ember arcképe.
Nagypéntek van és ez nekünk, keresztényeknek, a győzelem napja. Az Isten emberré lett, megalázta magát, majd a végén hagyta, hogy megalázzák, eltéljék, kivégezzék - és meghalt, de magával vitte a halálba, vele zuhant az, ami a mi szégyenünk, a mi ítéletünk. Jézus magasságának és mélységének metszőpontja a kereszt, nekünk a kiindulópont, a lehetőség az életre. Ezt kaptuk tőle, ezt ünnepeljük ma. A megváltást, azt a szabadságot, hogy ne csak a halálközeli élmény határozzon meg, hanem legyen életközeli élményem is. Hogy a skicchez, amit rajzolunk, van egy minta is.
"Van bátorságom a saját életemet élni, amit kaptam, amit visszakaptam."
"Nem a munkám határoz meg, része az életemnek, de a helyére került, más is van azon kívül."
"Ki tudom és ki akarom mutatni az érzelmeimet. Van kiknek megtenni ezt, őket is ajándékba kaptam."
"Szorosabb kapcsolatot ápolok barátaimmal."
"Boldog lehetek."
Valahogy így változik meg nekem ez az öt mondat, de nem csak ez az öt, hanem a többi hasonló - ki tudja mennyi van, ki tudja hányféle képpen fogalmazódhat meg ez az egész? Így, nem a végén felismerve, kimondva, hanem közben, hogy aztán a végén másra is maradjon időnk, másra is maradjanak szavaink. A végén, ami nem is a vég. De ez már Húsvéthoz tartozik.
Hozzászólások