Sokak szerint az, hogy olvas-e valaki, azon múlik, milyen háttere van, látta-e gyermekkorában azt a mozdulatot, hogy szülei könyvet vesznek le a polcról vagy hogy olvasnak. Gyermekkoromban hozzánk a parókiára két irodalmi folyóirat is járt (Kortárs, Nagyvilág), emellett apukám megrendelte a Film, színház, muzsika, az Élet és Irodalom c. lapokat és a Ludas Matyit is (vicclap), amelyből csupán ketten rendeltek a faluban, ebből az egyik a pap volt. Mindig nagy derültséget teremtett ez egyházmegyei gyűléseken, amikor ezt felolvasták. Mert akkor még ezt is felolvasták. Már ebből is látszik, hogy milyen széleskörű lehetett az igényesség az irodalom mélységétől a humorig, mellyel egy lelkész felvértezte magát. Nem kérdezem meg, hogy ma hogyan állunk ezzel az igényességgel, az olvasottsággal, irodalmi ismeretekkel. Nem azért szűkülünk-e be, mert az igényességünk is beszűkül? A látókörünk, a cselekvőképességünk korlátozottsága nem csupán a korral és a kényelmességgel, lustasággal magyarázható.
Korán megtanultam olvasni. Mire iskolába mentem, már nagyjából ment a dolog, anyukám látta a korai igényt, és ezért előbb elkezdtük. Azóta olvasok, mindig, folyamatosan. Nálam törvényszerű volt, életem első pár éve betegeskedéssel telt, már akkor látszott, nem a sport vagy a kar ereje fogja a jövőmet meghatározni, inkább fejben kompenzáltam. Aztán szemüveges lettem, kicsit ügyetlen maradtam, hát hol tűnjön ki a magam fajta gyerek, ha nem a tájékozottságban, tudásban. De persze ez csak visszanézve ilyen egyértelmű, akkor más volt. Édesanyám szeretett olvasni, sok könyve volt - én is olvastam, és sok könyvet akartam. Így maradtam a mai napig.
Persze a Gutenberg-galaxis az egyszeri ember számára legalább annyira befoghatatlan, mint névadója, töredék, ami jut egy életre. De baj ez? A lényeg, hogy a lehető legtöbbet megtegyük az ügy érdekében.
Van rossz könyv, amiket csakazértis végigolvasunk, van, amit leteszünk félúton, majd évtizedek múlva beleakadunk, és már működik teljesen. Van, amit egyszer is elég, belénk ég, van, amihez visszajárunk, amikor csak tudunk. Van olyan, ami azért fog meg, mert távol vagyunk tőle, küzdeni kell a barátságáért, van olyan, amiben rólam írnak, én vagyok benne az elejétől a végéig. Van, amelyik rövid, egy ültő helyben végigfutjuk, de tömörségébe zárva ad valami újat, van, amelyikben oldalezreken, köteteken hömpölygünk hosszú időn át, és amikor a végére érünk, ott a kettősség - de jó hogy vége / miért lett vége?!
Sorolhatnám még, de nem akarom, ismerjük, tudjuk ezt, mi, olvasók, ez az írás legyen most egy összekacsintás.
Azt mondják, válság van ezen a téren is. Nem olvasnak az emberek, baj van, jajj, mi lesz ezután! Nem hiszem én a világvégét, a könyv megmarad. Lehet, nem mind papíron, mert betört az e-könyv (nem olyan rossz, van nekem is, használom is rendesen), de én nem félek. Nem akarok félni. Most átmeneti időket élünk, bájtok és bulvárlapok veszik el az időt, helyet, sokszor rosszkor megválasztott kötelező olvasmányok riasztják a gyerekeket, a felnőtteknek nincs idejük, a kiadók is vergődnek vagy úgy viselkednek, mint a maffiózók. Igen, az írók is korán halnak, vagy előbb meghalnak, aztán tudjuk meg, hogy éltek. De mégsem félek. A könyv az marad.
A Közös(s)Ég facebook-oldalán volt egy kis közvéleménykutatás, hadd csatlakozzam ehhez én is! Kérnélek, kedves Olvasó, írd le nekünk ide, kommentben, melyik volt az az öt-hat-hét könyv, ami nem csak, hogy jó volt, de változtatott rajtad, ami nélkül szegényebb lennél. Nehéz kérdés, lehet, sokat fel tudunk sorolni, mégis próbáljuk meg, akár ajánlásként is - tudva azt, lehet, jövő héten más könyveket hoznánk ide.
Az én listám legyen most ez, ez a hét könyv kicsit én vagyok:
Stanislav Lem: Solaris.
Babits Mihály: A Gólyakalifa.
Pilinszky János összes verse.
Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia.
Raymond Chandler: Hosszú búcsú.
Umberto Eco: A Foucault-inga.
Neil Gaiman: Amerikai istenek.
Lehet folytatni.
Hozzászólások