Múlt héten, másfél év után újra meglátogattam a temerini fiúkat szerbiai börtönükben. Mint ismeretes, nyolc éve töltik büntetésüket azok a vajdasági magyar fiúk, akik a vád szerint súlyosan bántalmaztak egy szerb drogkereskedőt. Máriás Istvánt 15, Illés Zsoltot 13, Szakáll Zoltánt és Uracs Józsefet 11 és fél, a 19 éves Horváth Árpádot pedig 10 év jogerős börtönbüntetésre ítélték. A súlyosan aránytalan büntetés érthetetlen, különösen annak fényében, hogy például Biljana Plavsics, háborús bűnök miatt elítélt volt boszniai szerb elnök 11 év börtönbüntetést kapott, majd 7 év után szabadlábra helyezték.
Horváth Árpád és Szakáll Zoltán Sremska Mitrovicába tölti büntetését, a másik három fiút azonban februárban áthelyezték egy vadonatúj, a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőinek fenntartott belgrádi börtönbe. Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József nincsenek jól, és valószínűleg már sosem fogják tudni feldolgozni az őket ért traumát.
Felkavarodott valami, ezeken az oldalakon is ezt tapasztalom. Különös együttállása a Trianoni gyásznapnak / Nemzeti Összetartozás Napjának a romániai választásokkal, a fortyogón bővülve erőlködő irodalmi kánon, persze szekértáborok szerinti csomagolásban, harangzúgás tiltása (pontosabban nem elrendelése), az ehhez kapcsolódó jogos kérdőjelek, hogy miért is, ugyanitt kvázi legyurcsányozott egyházvezetők és a csakazért is harangzúgás stb. stb. stb.
Nekem egyszerű volt a harangozás - missziói gyülekezetünknek még nincs temploma. Nyírő József temetését én székely belügynek tekintem, nincs okom, sem jogom beleszólni, én sem szeretném, ha göcseji sírjaim gondozását mondjuk Sepsiszentgyörgyről dirigálnák. A könyvei, Wass Albertével együtt elérhetők bárhonnan, ahogy másokéi még mindig felejtődnek. Trianonnal kapcsolatban pedig kapkodom a fejem, évtizedek tiltása, elfojtása az emlékművek, szimbolikus helyek, alkalmak, dalok, versek között. (A kivonulásokról, hallgatásról, bagatellizálásról most nem is beszélnék - az egy másik történet.)
Túl sok a szimbólum, és kevés a konkrét, megfogható, valóságos tett. Túl sok a mítosz, ami eltakarja a mai helyzetet. Ez a bajom.
Elmondom, mit értek ezalatt. Nincsennek határon túl szenvedő rokonaim. Hozzáartozóim vannak, Muravidéken, de az kivételes hely, nem bántják őket. A lényeg, hogy közvetlenül, családon belül nem érzékeltem trianon kései sebeit, az üldözéseket, megalázásokat, az elnyomást. Nem voltam érzéketlen, a családom sem románozott le erdélyi magyart, de nem az én történetem volt. Most már az enyém, de nem a giccses versek, nem az országzászlók lobogása, nem a nagymagyarországos romantika miatt (melyeket legtöbbször anyaországiak erőltettek). Volt, hogy én is erőltettem magamra, egyetemistaként a pohár bor mellett is hamisan szóló régi irredenta dalok éneklésével, de hamar ráébredtem, felvett és hamis érzések ezek. Mondom, most már máshogy van. Kilenc éve voltam először Erdélyben, tíz napot, barátaimmal, és itt minden megváltozott - Nagyvárad, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, a Hargita, Gyimesközéplok, a Békás-szoros... Az emberek, akikkel beszélgettünk, a helyek, a levegő, a múlton túlcsapó jelen. Nem hangoskodó turuleregetés volt ez, nem is melldöngető nemzeti megtérés. Kapcsolatfelvétel, megsejtése a veszteségnek, felelőssége a megtartásnak.
Így néztem a hétfői parlamenti összefoglalót, meg a körítéseket. A kivonulást, a nagy szavakat, a számonkérést. Nem hatott meg. Ahogy nem mozdul semmi bennem a busongva sírásokon, a kiabáló "lesz-lesz-lesz" vágyakozásokon. Az emlékezést meghagyom azoknak, akiknek el kellett onnan jönni, inkább tiszteletteljes csendben vagyok. Nem osztom a jó tanácsokat a külhoniak felé, hisz nem tudom, milyen ott, idegen fennhatóság alatt élni. Na de vissza az Országházhoz. Ugyanis felkaptam a fejem, egy LMP-s képviselő előhozott valamit, ami más volt, ami nem szimbolikus, ami konkrét volt és éles. Mi van a temerini fiúkkal?
2004-ben öt magyar fiatal megvert egy drogdílert, és azóta is börtönben vannak. Kegyelmi kérvények ide, túlzottan kemény büntetés bebizonyítása oda, nem történik semmi. Öt ember igazságtalanul, ki tudja milyen politikai érdekek miatt börtönben van, törik bele az évekbe. Mit tesz a kormány értük? Mit tesz az ellenzék (tisztelet az LMP-s kivételnek)? Mit tesznek a hangoskodók és a csendben maradók? Nem szimbólum ez, hanem konkrét, véres egyértelmű 61 év ez. Nem tárgyak, épületek, szobrok, hanem hús-vér emberek, akiknek napról napra lopják az életét.
El kell, hogy mondjam, régen örültem úgy parlamenti beszédnek, mint ennek az ünneprontó, emléknaptörő felszólalásnak. Mert szavalni jól tudunk. De tenni is kellene valamit. Ez élet-halál kérdés most.
Félre ne értsen senki, nem a szimbólumok ellen vagyok, nem az emlékezés ellen, sőt ennek aktivizáló ellenpontját, az egység hangsúlyozását jónak is tartom. Azonban ha mindez nem egészül ki konkrét, jelenbéli tettekkel, sőt ha ezt nem haladja meg a ma feladataival való szembenézés, nem ér semmit az egész, csak önsajnálatunk emlékideje lesz június 4.
A következő generációknak sem adunk át így semmit. Vannak jó kezdeményezések, ilyen például a határon túli osztálykirándulások támogatása, jó ötlet, értelmes, többet ér, mint bármi. Azon a településen, ahol élek, az önkormányzat több tagja kiutazott velem tavaly novemberben Holtmarosra, az ottani református Tulipán Gyermekotthonba. Visszatérve nem szobrot emeltek, nem emléknapot szerveztek, hanem a jövőbéli segítés mellett elhatározták, hogy a helyi iskola hetedikeseit minden évben kiviszik oda. De nem csupán a Wass Albert miatt, akinek a szomszédban, Marosvécsen vannak a hamvai, hanem az ott élők megismeréséért. Hogy érintettek legyenek, mint egykor én.
A temerini fiúkban is érintettnek érzem magam. Érintettek vagyunk, politikusok, hétköznapi emberek, anyarországiak, külhoniak, baloldaliak és jobboldaliak, mégsem szólt róluk senki június 4-én, csak egy képviselő. Pedig valamit tenni kellene azoknak, akik tudnak, akik képesek. Ez egy mai feladat, valós és értelmes válasz Trianonra.
Sarkítok, de tudatosan teszem. Nyírő József halott, a műveit bárki megveheti. Wass Albert halott, a könyvei ott vannak a polcokon. A trianoni igazságtalan döntést meghozták, visszacsinálni nem tudjuk.
Ez az öt délvidéki fiú még él. De ki tudja, meddig?!
Hozzászólások