Épp beteg voltam, amikor írtam ezt a pályázatot, és azt vettem észre, hogy a barátaim is sokkal inkább megírják Facebookon, hogy mi volt a suliban, minthogy átugorjanak, bármilyen közel is lakom. Még a szomszédommal is inkább egymásra írunk, és együtt unatkozunk külön-külön a gép előtt.
Eddig és ne tovább - Parókia.hu
A hatóság szerint a férfi két embert, egy férfit és egy nőt gyilkolt meg, de köze lehet a tetthelyen talált idős ember halálához is, aki ellátatlanság következtében hunyt el. A balatonakarattyai nyaralóban április 21-én találta meg a három holttestet a 92 éves mozgássérült, magatehetetlen asszony fia. A rendőrség korábbi közlése szerint a gyilkosságot április első napjaiban követhették el.
Előzetesben a balatonakarattyai gyilkosságok gyanúsítottja - hvg.hu
Van egy igencsak fiatal ismerősöm a facebookon, aki nagyon sokat van fent, legalábbis én valahányszor felnézek, ott találom. Néha csak annyit ír ki állapotfrissítésnek: Lájk, ha vagy… Hogy kinek címzi, nem tudom. Leginkább olyasvalaminek tűnik ez, mint a „Message in the Bottle” Stingnél. Egy magányos üzenet, életjel, válasz után kutatva, nekieresztve az éternek. Van ott valaki? Csak egy like-ot!
Egyszer kérdeztem tőle, miért van annyit fenn. Azt mondta, unatkozik. A szülei dolgoznak, nem érnek rá soha, a tesója kicsi és hülye, a haverjai is otthon lógnak a neten. Ha felmegy a facebookra, nem érzi annyira egyedül, magányosnak magát. Attól tartok, nincs egyedül ezzel a válasszal.
Az első cikket, a parókiás konferencia-riportot olvasva nekem is az jutott eszembe még tegnapelőtt, ami a tegnapi jegyzetben is megfogalmazódott: megszokottá váltnak tűnik a fiatalabb generációt korholni azért, mert túl sok időt tölt számítógép előtt. „Bezzeg a mi időnkben!” Miért nem mozognak többet a friss levegőn, játszanak-fociznak együtt a szabadban, miért nem emberközeli, személyes kapcsolatban élik meg a közösséget?!
Egy régebbi poszt kapcsán is már felmerült a kérdés – bár más vonatkozásban -, hogy vajon a fiatalok változtak-e meg vagy a világ, amiben ők már felnőnek. Nos, nekem már a szemem sem rebben, mikor a gyerek leckefüzettel a kezében ül le a gép elé, mondván, hogy Power Point-os házit kell csinálnia. És képeket keres, utánaolvas, kutatja a megadott témát, és olyan póveres pojintot kerekít belőle, hogy le a kalappal. Képtelen lennék rá…
Mutatis mutandis. Van, ami változik a világban, de van az emberben olyasmi is, ami nem. Generációktól függetlenül.
Ifjú ismerősöm esetéről egy másik magányos ember jutott eszembe. Egy emberi szó, érintés, közösség, segítség nélkül maradt valaki. 2000 évvel ezelőtt így panaszkodott: Nincs emberem.
Tudom, a második hivatkozott hír már nem éppen friss. Mai felgyorsult világunk mértékével már „szaga van”, hisz negyednapos… De nekünk itt Kenesén és Akarattyán azért elég meghatározó múlt hétvégi élmény maradt. Nemrég a jégre szállt Hammerekről lettünk „híresek”, most meg itt ez hármas gyilkosság. Vasárnap, istentisztelet előtt megrendült emberekkel beszélgettem: "Éljük itt a mindennapokat, heteket, közben meg ott, abban a házban halottak voltak! És az az idős asszony! Egyszerűen szomjan-, éhenhalt!"
Érdekes volt az ügyben nyilatkozó kriminálpszichológust hallgatni a hírekben. Szerinte ha lett volna élő, baráti, egymásra figyelő kapcsolat a szomszédokkal, a többi helyben lakóval, talán megelőzhető lett volna a tragédia. Az idős asszony halála mindenképp. Vannak már községek, ahol helyben szerveződött polgárőrség járja a települést, figyel az ott lakókra. Láttam már helységnév tábla alatt is - a Testvérvárost megnevező, meg az Isten hozta! táblácskák mellett - figyelmeztetést kitéve, hogy tudniillik ehelyt a szomszédok vigyáznak egymásra!
Bizony, az izoláltság, a be- és elzárkózás kiszolgáltatottá tehet. Nincs emberem - visszhangzik bennem újra nyöszörgő emberiségünk régi-új panasza. Mert ettől kezdve mindegy, hogy képernyőkre meredő, egymás szomszédjában is mint egy-egy külön bolygón élő kisherceg-tinédzserekről, vagy életüket magukra záró középkorúakról van-e szó.
Bizonyára szociológiai tanulmányok százai elemezték már azt, ami most egy teológusnak fáj. S persze én is éltem már olyan kicsi településen, ahol az egymás életében létel mikro-pszicho-kultúrája megmutatta a maga nyomasztó voltát is. De mégis.
Ijesztő azt látni, hogy mig a globalizálódó világ információs szempontból egyetlen kicsi faluvá lett, elfelejtünk az egymás mellett élés helyett egymással együtt élni. A "jogom van a magam életéhez" és a "tiszteletben tartom a másik másságát" (másfajta értékrendszerét, más kulturális identitását, ...) "felszabadító" individualizációs mítosz (magyarul: semmi köze hozzá! és semmi közöm hozzá!) bódulatában elfeledkezünk a közösségben élés Istentől kapott felelősségéről, erejéről, ajándékáról. A világban, amiről még Tamási Áron azt gondolta, hogy azért vagyunk benne, hogy otthonunk legyen, amolyan garzon-lakókként vegetálunk.
S lassan a testvérünket számon kérő firtatásra már tényleg őszinte rácsodálkozással feleljük: Hát őrizője vagyok-e én az én testvéremnek?!
Na jó, most inkább lehangoló búsongásomnak véget vetek. A jegyzet végére pedig a pont helyett kerüljön inkább kérdőjel. Szemem a feszültségek, különbözőségek ellenére is összekapaszkodó, egymást felvállaló szomszédokat, barátokat, családokat, közösségeket, gyülekezeteket keresi. És találja. Az "egymás terhét hordozzátok" küldetését önmagukra/ önmagukat szeretetben kötözőket...
Hozzászólások