„Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart... Ez iszonyat volt!... Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögő gombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet...”
Mert az olimpiának ez is a lényege, hogy ott minden magyar sportoló a hazájáért is küzd, és ha nyer, az egész ország vele együtt győztesként ünnepel. Bochkorért is. Hogy ő képtelen ennek az örömét átérezni, az sajnálatra méltó. De hogy a meghatódott riporternőt arcul akarja ütni, az: iszonyat!
Bochkor felpofozná a kard-aranyon elérzékenyült riportert - sport.hir24.hu
Az aranyérem megszerzésének közvetítését láttam, hallottam. Az ominózus rádióadást nem. Csak később hallgattam meg. Azóta is az "objektivitás"-on gondolkodom...
Merthogy Boros Lajos - Bochkor műsorvezető-társa - ugyane adásban megjegyezte, hogy a műsorvezető legyen objektív!
Bevallom, kicsit elbizonytalanodtam. Meghatottan örülni - nem objektív. Virtuális sallereket osztogatni, idiótázni - objektív? Az előbbi inkább kommentátor volt, az utóbbi inkább műsorvezető. Nos, akkor?
Persze a kommentátor ilyentén kommentelése hullámokat vert. A volt sporttársak közleményt adtak ki, Bochkor azóta bocsánatot kért. Aztán meg felmondott. De az már egy másik történet.
Ám a kérdés marad, mindig is volt és lesz, amíg a megélt - látott, hallott, hitt, vallott - valóságot egy ember saját személyén és személyiségén áteresztve próbálja a többi ember számára átadni. Lehet ez sportesemény, egy sportesemény közvetítése, egy történet elmesélése, a történelem megírása, még Isten üzenetének átadása is egy adott helyzetben! Lehetséges-e az "objektivitás"?
Flavius ben Mattitjáhu vagy Anonymus objektív volt-e? Lehetett-e objektív Máté, Lukács vagy János? Lehetek-e objektív én, mikor elmesélek valamit, mikor blogbejegyzést írok, mikor prédikálok?
Az "objektív" szó egyik jelentése: emberi tudattól függetlenül létező. Wittgenstein s még sokan mások a fejüket csóválnák erre, s nekem is erőst kétségeim vannak, legalábbis saját emberi valóságunk mindenkori megtapasztalására és "kommentelésére" nézve. Hiszem, hogy van az emberi tudattól függetlenül létező: Isten valósága és persze az egész teremtettség - az Ő számára! Az "ímé, igen jó" valósága. De a mi számunkra, történelmünk kezdetekor, a "Csakugyan azt mondta az Isten?" "komment"-tel ez meg is szűnt.
Mit lehet itt tenni? Hogy lehet így megszólalni? Mert az objektivitás iránti igényünk és vágyunk mégiscsak arról beszél, hogy jó lenne ezt a valóságot - létében és történéseiben - azért valahogyan megragadni. Valahogy úgy, hogy az azt megragadó "kezünk" a lehető legkevesebbet torzítson rajta.
Talán valóban el kellene engedni a vegytiszta objektivitás illúzióját. Elfogadni, hogy valóságunknak - annak értelmezője és megfogalmazójaként - mindig is része leszünk. Én is és a másik is. Ez nem végletes relativizmus, sőt! Mert minél jobban tagadjuk ennek tényét, annál vastagabban benne leszünk - lásd az ideológiai alapon megírt, kizárólagosan "igaz történelem"...
A következő lépésben talán lehetne észrevenni és elfogadni a másikat, az ő sajátos "objektívját", ahogyan ő "fényképez". Itt már kezdődhet valóságos párbeszéd. (Sportesemények értékelésében, történelem írásában, blogok kommentelésében :-).)
De talán a legjobb az igazi Objektívtől, Istentől látni tanulni, aki - puszta szeretetből - végtelenül szubjektívvé akart, tudott és tud lenni a kedvünkért. Talán így lehet hitelesen de nem kirekesztő-vakon végigkommentelni földi létünket, és nem leidiótázni egymás kommentálásait - még a legiszonyatosabb torz valóság-látásokkal szemben sem működik ez a módszer...
Lehet, kicsit gagyi a záróidézet, de nekem az 1Kor 13 végét juttatja eszembe. Annak ígéretét, hogy egyszer majd úgy látunk, ahogyan Ő. Objektíven (?).
"A reménységből élők - sokkal messzebbre látnak, a szeretetből élők - sokkal mélyebbre látnak, a hitből élők - mindent más színben látnak."
Hozzászólások