Az 59.23 másodperccel világcsúcstartó, többszörös világ- és Európa-bajnok pécsi úszó - aki négy éve, Pekingben a magyar küldöttség egyetlen aranyát szerezte - végig vezetve diadalmaskodott az S9-es sérültségi kategória döntőjében. A 20 éves sportoló az első magyar érmet nyerte Londonban.
Épp egy hónapja nagy örömmel és némi kardcsörtetős elmélázással írhattam ezen a blogon a XXX. Nyári Olimpia első magyar arnyérmeséről, Szilágyi Áron kardvívóról. Tegnap megszületett a "másik első" arany: Sors Tamás - 100 méteres pillangóúszásban győzött! A világcsúcstartó...
A "normál" olimpia végeztével, kisvártatva - immár hagyományosan - megkezdődött a paralimpia, a testi vagy szellemi fogyatékkal élő sportolók világszintű megmérettetése. Messze nincs akkora felhajtás az esemény körül, mint ami "AZ" Olimpiát kísérte, én még magyar TV-csatornát sem találtam, ami közvetítené a viadalt. Ám azért így is vannak sokan, akik figyelnek, és fel is hívják a figyelmet.
Ha van az olimpiának szép és nemes üzenete: tehetség felfedezése, képességek fejlesztése, kitartás, áldozat-hozatal, egészséges versenyszellem, teljesítés a hétköznapi emberi határokon túl, ... - nos, szerintem a paralimpia mindennek még inkább, még erőteljesebben és letisztultabban hirdetője.
Olyan ez nekem kicsit, mint egy "fordított" tálentumos példázat. Tíztálentumos "csúcskategória" biztos nem vagyok, de azért kaptam ezt-azt, próbálom kihozni belőle, amit lehet. Nem tudom, mi lesz a vége, de azért akadnak a történetben sűrűn nyöszörgések is (jaj, a körülményeim, az adottságaim, a többiek, a történelmi-gazdasági helyzet, miegymás...). Talán van ezzel így más is. Aztán egyszercsak jönnek az egytálentumosok meg a féltálentumosok, és nemhogy elássák amijük van, de a végén szépen leteszik az asztalra a "szerzett" tízet.
Vagy lehet, hogy nem is ez a tálentum? Az értelmi képesség, a fizikai tökéletesség? Hogyan lehet reálisan összemérni a különböző mértékben sérült emberek teljesítményét? Persze, erre találták ki a kategoriákat. Na és akkor én, mi most melyik kategoriában futunk? Hajlok arra, hogy azt mondjam, ki-ki a magáéban. Együtt és mégis összehasonlíthatatlanul.
Tamás koraszülöttként, a hatodik hónapra jött a világra. Végtaghiányosan született. Ráadásul hamar kiderült, a kisfiú viselkedészavaros: hiperaktív. Innentől lehetne ez egy szomorú történet, ha nem is eleve kudarcra ítélt, de egy nehezen boldoguló, az emberiség nagy mezőnyében hátrányos életről. De nem lett az. Volt, aki szerette, volt, aki felfedezte, volt, aki biztatta, aki hitt benne. De legfőképp volt ő, aki szépen elindult a saját "távján"...
Nomen est omen - tartja a régi latin közmondás. De mi van, ha valakinek "sors" a neve? "Amit elvett tőlem a sors, azt sokszorosan vissza is adta. Szeretem a nevem, és hiszek is a sorsszerűségben" - mondja Sors Tamás. Milyen jó, ha valaki alig húsz évesen visszanézve már fel tudja ismerni és el tudja fogadni a sorsát, a "nevét", önmagát. Hogy a következő húsz, negyven, hatvan és mit hoz számára, nem tudjuk. De Tamás "versenyben van", és megtanult "igen"-t mondani a saját "nem"-jeire is.
A kérdés számunkra már csak az, mit kezdünk mi a saját "nem"-jeinkkel. Fatálisnak látott végzetünk, vagy Istentől kapott lehetőségként felismert sorsunk van? Azt hiszem, ebben a "hervadhatatlan koszorúért" vívott földi versenyben nincsenek kategoriák, csak saját távok és utak vannak: önmagunkkal való küzdelem. S mind győz, aki célba ér...
"Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért." (Fil 3,12-14)
Hozzászólások