A cambridge-i kutatók arra számítottak, hogy azok a nejek a boldogabbak, akiknek többet segít otthon a férjük, ám az derült ki, hogy ez inkább a férjekre áll: azaz közülük azoknak a közérzete jobb, akik többet segédkeznek a háztartásban.
A boldogság titka... Gyermekkoromból, egy furcsa meséből úgy emlékszem, az valami kék madár. Nem létezik, s ha igen, megfoghatatlan. De azért az ember kergeti. Keresi. Kutatja. Mint e derék angol kutatók. No de a mosogatóban?!
A cikk persze nem a házimunkáról szól. Messze nem. Hanem a kapcsolatokról. Egymással, önmagunkkal.
Férfiszerep, nőiszerep. Fontos fogalmak.
Írom ezt nőként és lelkészként, két olyan szerepben, ami nemi identitását tekintve évszázadokig egymást kizáró volt. S tudom, sokak szerint ma is az. Igen, kisebbségi lét.
(Ama körmendi forró napon sokan vettük fel lelkésznők a palástot, vállaltuk - kellő derűvel és méltósággal - a közösséget lelkésztársakkal, egyházunk múltjával, hivatásunk jelenével, azután meghallgattuk, ahogy a polgármester köszönti a püspököket, egyházi és világi elöljárókat, lelkész urakat és a híveket. Pont. Na, szóval, szokva vagyunk.)
Erre most itt találkozom a boldog férfiakkal, a mosogatóban...
Férfiszerep, nőiszerep. Mégiscsak fontos. Még akkor is, ha a történelem során sok sztereotípia, férfit-nőt nyomorító társadalmi torzító elvárás terhelte meg. Nem valami agresszív szüfrazsett-lelkület van bennem ezzel kapcsolatban - bár ebben a mi tarka civilizáció-történetünkben nekik is komoly helyük és szerepük volt -, inkább egyfajta "egészséges liberalizmus" (ó, jaj!), amivel lassan már azért is kell küzdeni, hogy a nő, az édesanya lehessen az, ami, s ha akarja, ezt a szerepet létbiztonságban és méltósággal vállalhassa fel, ahogy a férfi is a sajátját...
No de akkor mégis mi a titka ennek a tanulmánynak, ennek a boldogságnak?
Azt hiszem, az önmagam elvesztésének a félelme-görcse nélkül tudni osztozni, résztvenni a másik életében, életterében. Az, egyszerűbben fogalmazva, hogy nem vesztem el a nőiességemet, ha be tudok verni egy szöget a falba, vagy lyukat fúrni egy tiplinek, vagy tudom, hol van a kocsiban a légszűrő, sem pedig a férfiasságomat, ha netalán elmosogatok, vagy kivasalom az ingem, vagy - ha a szükség úgy hozza - pelenkát cserélek a gyerekemen. Ez szabadság. A szeretet szabadsága.
Amihez valóban kell az az egészséges, felnőtt személyiség, aki nem tagadásban, merev elhatárolódásban, agresszív határvonásokban érzi biztosítva önmagát. Férfi- és nővolta nem pusztán - egy egyébként nagyon gazdag - társadalmi szerep-örökség, hanem személyiségének megnyugtatóan biztos, Isten ajándékaként felismert része.
Ez pedig már régen nem macho kontra metro kérdés...
Hozzászólások