"kerítés"

Az önkormányzat a múlt csütörtökön kerített el egy 200 méteres szabad partszakaszt, hogy ott fizetős strandot alakítson ki. Az üdülni vágyókat felháborította a korábban hallgatólagos alapon működő, „féllegális” fürdőhely megszűnése. A polgármester elismerte, hogy hibát követett el azzal, hogy nem vonta be a civileket az egyeztetésbe.

Balatoni nyár: kitört a Nagy Kenesei Strandháború - hvg.hu

mintegy száz civil vett részt az ülésen, amelyen ezúttal nem bontakozott ki vita, a testület rövid idő alatt egyhangúlag úgy döntött, hogy korábbi határozatával szemben lebontatja a kerítést

Eredményes tiltakozás: Balatonkenese lebontja a vízparti kerítést - balaton.mandiner.hu

Udvardy Gábor úgy véli a szétváláshoz szükséges népszavazásra legkorábban 3 hónap múlva kerülhet csak sor. Vélhetően 2014-től válhatna szét a két település

Összeállt az akarattyai szétválást előkészítő bizottság - fehervar.hir24.hu

Tudom, tudom, most már senki sem mossa le rólam, hogy "gyüttment" létemre lokálpatrióta lettem, megint egy helybéli téma... De hát nekem bizony az szúr szemet, ami a fülembe jut, és ami az orrom előtt van (hogy a többi érzékszervről már ne is beszéljünk), s mint talán kicsit mindannyian, saját mikrokozmoszomon keresztül élem meg - tapasztalom és értelmezem - a makrokozmoszt. Nem baj, legyen igaza Gyökössynek: amire nézek, az vagyok. És én tegnap a helyi kerítéseket kerülgettem.  Kívülről-belülről.

Persze az is igaz, hogy bár sokáig nem voltam itthon, mégis utolért az országos hírré dagadt helyi kérdés: kerítsünk vagy ne kerítsünk. Sajátos marketing dívik itt nálunk...

Hazaérve tegnap le is tekertem az ominózus helyszínre, annyi magányos, társas vagy éppen vendégeinket kísérő hangulatos séta helyére, hogy szembesüljek a vaskos faoszlopok közé feszített, sok helyen már átszakított, megtépett, tiltakozó plakátokkal borított kerítés különös látványával. Váltottam szót az önkormányzati szándékot támogató vagy éppen támadó helyi lakosokkal, nyaralókkal, még az anno Pallasz Athéné lándzsáját tekintélyes tévéműsorban féltő profi városvédő helyi nyaralótulajdonossal is. Néha egészen bizarr indulatokkal, de alapvetően értetlenséggel találkoztam. Végül kiderült, hogy megszületett a döntés: a kerítést lebontják.

Azután este elkezdődött a lakossági fórum a város két részének különválásáról, egy kevésbé kézzelfogható és látványos, de a majdani hétköznapi életben sokkal tapasztalhatóbb, új, közigazgatási "kerítés" születéséről.

Mi ez a "kerítés-húzhatnékos" nkibuzdulás itten? Mire kellenek nekünk ennyire a kerítések? Mert kerítések azért kellenek, ugye?

Tudjuk, hogy vannak kertvárosok kerítések nélkül, körülbelüli telekhatárral, jószomszédi átjárással, a mezsgyét tiszteletben tartó, de bizalmi-biztonságos közösségekkel. Még nálunk is van ilyen, bizony! De vannak olyan "nem árt, ha tudjuk, mettől meddig" kerítések is, átbeszélgetésekkel, könnyen nyíló kertkapukkal, amiket azért lelakatolunk egy hosszabb elutazás előtt. És vannak felül szögesdrótos, átláthatatlan kőfalból emelt, még - biztos, ami biztos - villanypásztorolt kerítések is. Vigyázz, a kutya harap, mi meg félünk, mert megjártuk már, és egyébként is sosem lehet tudni... Kultúrális tradíciótól, közösségi civilizációtól, vérmérséklettől, aktuális helyzettől függően.

És itt már a gondolkodó ember elcsendesedik, vesz néhány lépés távolságot az aktuális-tanulságos történésektől, és odamerészkedik magához a "KERÍTÉS"-hez. Mert kerítések nemcsak a látható, tapintható tereket határolják. Minket embereket is...

Népeket, nemzeteket - akár egy országhatáron belül is - megkülönböztetnek és behatárolnak nyelvek és tradíciók. A felekezeteket - akár egy egyetemes keresztyénségen belül is - megkülönböztetik és behatárolják hitvallások és a hagyományos gyakorlat. Hát még az egyenkénti személyiségünket! A magánszféránkat, személyes terünket, önazonosságunkat többé-kevésbé határozottan meghúzott határvonalak rajzolják körbe. És jól van ez így. A más szempontokból már ebben a blogban is sokat tárgyalt sokféle szintű identitásról van itt szó, amivel vele jár a megkülönböztetés, a disztingválás, a jól értelmezhető határok meghúzása, még az önszabályozás is.

A kérdés inkább csak az - e helyi "fülemile pör"-ben és általában is - , hogy hol és miben van helye a kerítésnek, és milyen magas, erős, kemény, vagy éppen átjárható legyen. Mikor, miben jó a védelem, a körülhatárolás, az egészséges asszertivitás, és mikortól agresszió, elzárkózás, közömbössé váló magány. Kínai Nagy Fal, Berlini Fal, Gázai övezet - az önszerveződés, az élhetőség tereit határolják, vagy önpusztító szeparációk?  Közösségeink és egyéni életünk vonatkozásában... Nem vagyok szájbarágós típus, ki-ki gondolja önmagának tovább. A saját kerítéseit.

De a teológus azért még csak kiszól belőlem, hogy felidézze a felmagasodó Éden-kert kapuját, amit magunk zártunk magunkra, kívülről. Meg a templomi kárpitot, ami ketté hasadt. A magunktól magunkat elzáró belső kerítéseinket és a kegyelem erejének börtönfal-bontó rengését. A Törvény oltalmazó és vezető korlátait és az elfogadás megbonthatatlan biztonságát. Befogadottság, elfogadás, kiengedés, elengedés, beengedés. És mindezekben mégis: elrejtettség.

Nálunk most kerítést bontanak és húznak, Van, ami rajtunk múlik, és van, ami nem. De a saját kerítéseink többnyire igen.