Senki nem tudja, honnan szerezte azt a fegyvert, amivel hétfőn hajnalban véget vetett az életének Bartha Ferenc (†69). A milliárdos óriási, tihanyi luxusnyaralójában húzta meg a ravaszt.
Illegális fegyverrel végzett magával a milliárdos - Blikk.hu
Tegnap úgy kellett eltemetnem valakit, hogy egyáltalán nem is ismertem. A halála után, annak „alkalmából” jött szembe velem gyászolókban, feladatban. Előtte azt sem tudtam, hogy létezik, hogy él. És ebben nem voltunk hibásak sem ő, sem én. Így alakult.
Azután a beszélgetésekben, a hozzátartozók, ismerősök emlékezéseiben végül kirajzolódott egy földi élet, amelyre visszavonhatatlanul pontot tett a halál. Értékeiből nekem nem jutott, hiányaiba én nem adhattam. És már nem is fogom megismerni őt.
Valahogy így vagyok ezzel a különös hírrel is.
A napi politika, pláne a gazdasági része, nem az én világom, egyáltalán nem vagyok benne jártas. Bartha Ferenc állítólag a magyar pénzügyi élet egyik meghatározó alakja volt már a rendszerváltáskor is, és azután. A Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, sikeres közgazdász, milliárdos, külföldön is elismert szaktekintély. Saját céggel, tihanyi helikopterleszállópályás óriásnyaralóval. Sőt némi keresgélés után kiderült számomra, hogy igazi sportember is volt, másfél évtizedig a Magyar Kosárlabda Szövetséget elnökölte (hajdani közgázos játékosként és OSC edzőként szakmai kompetenciával), de otthon volt teniszben és vitorlázásban is.
Innen a jó barátság Bujtor István néhai színésszel, akinek a születése hetvenedik évfordulóján tartott megemlékezésen éppen ő mondott beszédet. A saját halála napján. Merthogy az azt követő éjszakán – úgy tűnik a rendőrség felderítette jelekből – öngyilkos lett.
És ez az, amit nem igazán ért senki. Egy emberileg nézve becsődölt földi élet kétségbeesése, egy megoldhatatlannak tűnő anyagi vagy magánéleti megrendülés, egy depresszív személyiség végső menekülése érthetőbb – ha nem is elkönyvelhetőbb – vége ez.
De az ismeretlenségből nem ilyen emberként jön most szembe velem Bartha Ferenc. Sokkal inkább egy sikeres, agilis, küzdeni tanult és tudó, s a visszaemlékezések szerint joviális, élete utolsó vendégeivel jókedélyűen társalgó ember arca ez. Nem olyan, ki hosszan tűrve „balsorsa minden nyűgét s nyilait”, végül „kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki”. Ó nem. Bartha Ferenc története sikertörténet. Csak a vége nem.
Biztos lesznek még találgatások. Folytatódik a nyomozás. Talán kiderül, mi miért történt, talán nem. Lesznek jólértesültek, megmagyarázók, érteni vélők és ítélkezők is persze. Mint minden halál után. Emlékezünk és emlegetünk, tudni vélünk és értékelünk – akaratlanul is. De – attól tartok – a másik ember legmélyéig, az élet és halál pillanatának titkáig úgysem juthatunk el.
S vajon ha mi meghalunk, tudni fogják-e, kik voltunk? Mit gondoltunk, éreztünk, tettünk, és miért? Ki érti majd az életünk és ki a halálunk? Van-e ránk igazi magyarázat és jogos ítélet?
A kedvenc zsoltárom - már ha lehet ilyen, és ugyan miért ne lehetne - a százharminckilencedik.
"URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem.
Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat.
Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.
Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam.
Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.
Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. ...
Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság:
a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság."