Heavy metál zenével elkövetett rendszeres csendháborítás miatt indult eljárás egy idős pár ellen Svédországban: állandóan Iron Maiden számokat bömböltettek, teljes hangerővel - a szomszédjuk felé.
Bulvár. Röhej. Tragikomikus. És szívszorítóan ismerős.
A hetven fölötti nyugdíjas házaspár szomszédjuk elleni "háborújában" egyébként a legtöbbször játszott szám az Afraid to Shoot Strangers - azaz: Félek lelőni idegent - című volt, amelyet a zenekar annak idején az Öböl-háború kapcsán szerzett.
A gond az egész történetben legkevésbé az Iron Maidennel van, talán a legjobb valaha volt heavy metal banda, sok évtizedes múlttal, lassan már ők is nyugdíjas korban...
A svédországi eset miatt azonban igencsak tanulságos, ha megnézzük a szám szövegét, mondanivalóját. Ez tulajdonképpen egy a háborúba készülő nyugati szövetséges katona belső tépelődése. A félelem a rá váró veszélytől és a háború borzalmaival való szembesüléstől. A kínzó tudat, hogy gyilkolni indul, ismeretleneket. Hogy minden személyes kapcsolat és konfliktus nélkül olyanokra támad, akiknek még az arcát sem ismeri. Ott van benne a kétség: Jó ez? Lehet ezt?
A diktatórikus, talán demokráciákat is fenyegető rendszer elleni támadásnak azonban elvi, eszmei alapja van, aminek alá kell vetnie magát. Mert hiszen, ahogy a végső konklúzióra eljut, nincs más lehetőség - nincs bizalom, értelmes érvek, nincs már mit mondani...
Döbbenetes, ahogy a szövegben még a Mi Atyánk egy részlete is megjelenik: Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod - itt a földön. Az "igazságosztó" háború, mint Isten akarata? Micsoda meghasonlott, földi-emberi igazságtétel ez. Milyen abszurd: a békéért (a közel-keleti konszolidációért, úgymond) - háborúzni kell.
Van a számhoz egy remekjó klip, nem sikerült beillesztenem, de itt a link!
De legalább ilyen abszurd ez a stocholmi miniháború: a "magamigazáért", a békességért, a csendért! - hangfalakat üvöltetni. Próbálom elképzelni a helyzetet. Szomszédokról van szó, ugyebár. Itt van, illetve lehetséges a személyes kapcsolat. Láthatják a másik arcát - már ha belenéznének, ha az embertárs arcát megkeresnék. Egy nyelvet beszélnek, legalábbis elvileg, a svédet. Nincs bizalom, értelmes érvek, nincs már mit mondani? Nem hallanak a másikból mást, csak füttyöket? - mert hogy ez a vád az új szomszéd ellen, hogy sokat fütyörészett. És erre nincs más válasz, csak a heavy metal, teljes hangerőn, hajnali négyig?
Nekem tényleg fájdalmasan ismerős.
Csak körül kell nézni a mai Magyarországon. Sokszor csak ideológiai szekértáborokat látni: igazságért, elvekért, rendért - üvöltve, a másik emberi arcát meg nem látva, internetes "becenevek" alatt trágárkodó agresszióval, pro és kontra tüntetésekkel. Az értelmes érvekkel, konszolidált megnyilvánulásokkal zajló párbeszéd ritka, mint a fehér holló. Csak megemlítem, hogy tegnap este megkezdődött Budapesten a Zsidó Világkonferencia. Ugye, folytatnom sem kell...
Nem mintha nem lenne szilárd világnézetem, biztos hitvallásom és önazonosságom - mégis sokszor érzem úgy magam, mint a viccben a disszidens besorozott: És a belgák hova álljanak? Ha két nyelven is tudok jobbról balra olvasni, a hébert és a székely-magyar rovásírást, akkor most mit csináljak? Ha nem akarok sem háborúzni, sem üvölteni, hanem arcokba belenézve, közös nyelvet találva beszélgetni? Egy olyan világban, ahol lehet bizalom, kölcsönös megbecsülés, értelmes érvek - egyáltalán, van még mit mondani...
Bizony, ez egy ilyen kis naiv hétkezdő jegyzetke, néhány gondolat metálos nyugdíjasokról. A tükörről, amit elénk tartanak...
Hozzászólások