Ritkaságokkal, a dalok újrakevert változataival, eddig kiadatlan demókkal, nyers demófelvételekkel és más meglepetésekkel jelenik meg újra John Lennon legendás stúdiólemeze, az Imagine.- Mandiner/MTI

Emlékszem, ültem a magyaralmási parókián, a nagyszobában, a cserépkályha mellett, s Beatles dalokat hallgattam. Újra és újra. No és persze John Lennonnak ezt a dalát is. Az Imagine-t. Nem tudtam én ezt akkor megfogalmazni, csak öreg fejjel látom, hogy azért voltam szinte teljesen elkábulva ezektől az egyébként tényleg zseniális daloktól, mert az elvágyódás médiumaivá váltak. Valahogy közel hozták és érzékelhetővé tették mindazt, ami után egy kis közép-európai kommunista országba zárt fiatal vágyódott. A Nyugatot, s mindazokat a képzeteket, amelyek a Nyugat ideájához kapcsolódtak: a magasabbrendű odakint (ezt a szóösszetételt valakitől "loptam", de sajnos nem jut eszembe, kitől), szemben a diktatúra fojtogató bezártságával. A Beatles, s maga John Lennon ezzel a dalával ezt az álmot tette elérhetővé és átélhetővé.

Lánczi úgy véli, a modern tudomány és művészet egyaránt lemondott a teljességről, sőt megközelítésükkel eleve tagadják annak megragadhatóságát. Ezzel ellentétben „a konzervatív gondolkodásmód lázad fel a teljességről való lemondás ellen” – írja, majd arra is kitér, mit jelent „a konzervatívnak létezés”.

„Konzervatív korszak” – megjelent a megújult Kommentár - Mandiner

A megújult Kommentár c. konzervatív folyóirat legújabb, 2018/3-4. számát ismerteti Czopf Áron a Mandineren. A folyóiratot ajánlom minden keresztyén értelmiségi figyelmébe, különösen lelkipásztoroknak. Ami engem illet, a mai korszellemben a konzervativizmust és a keresztyénséget természetes szövetségeseknek tekintem (s most nem politikáról beszélek), még ha megvannak is az alapvető különbségek. Ha igaz az, amit Lánczi András állít a Konzervatív keletkezés c. írásában, (márpedig igaz), hogy ti. a konzervatív attitűd a modernitással szemben mindig a teljességre irányul, mennyivel inkább igaz ez a keresztyén vallási tapasztalatra! 

A tanár úrral közös döbbenetünk egy feliratnak szólt, amit Párizsban, az egyik metrókocsiban olvastak:

„A szemkontaktus kerülendő!”

(...)

A párizsi metró felirata számomra riasztó jövőt sejtet. Még akkor is, ha gyanítom, hogy a vegyes kultúrájú közönséget óvja. Egymástól.

Tilos a szemkontaktus? - Nők Lapja

Ebben a jegyzetében Schäffer Erzsébet egy történetet mond el, amelyet ő is úgy hallott egy tanár ismerősétől, aki Párizsban járván az egyik metró-kocsiban ezt a figyelmeztető feliratot látta:

A szemkontaktus kerülendő!

Ha majd egyszer, valamikor a távoli jövőben eszmetörténészek korunkra jellemző mondatokat keresnek, ezt a mondatot szívesen hagynám rájuk. „A szemkontaktus kerülendő!" Ez olyan, mint valamiféle elszólás, egy pillanat alatt lerántva a leplet hangzatos szavakba burkolt világunkról, amely állítólag halad az egyre nyitottabb, egyetemesebb, toleránsabb, befogadóbb, közösségibb társadalom felé. Ez mondat inkább arról árulkodik, hogy a mélyrétegekben valami egészen más zajlik. Atomizálódás.

Amerikai liberális körökben egyre gyakrabban megesik, hogy a szülők a fiúgyermekekkel lányos, a lányokkal fiús játékot játszanak, de az még e körökben is újdonság, hogy el sem árulják gyermekük nevét a külvilágnak” – olvassuk Julie Comptontól az NBC hírcsatorna internetes oldalán.

Az elmúlt néhány hétben országos híresség lett egy Massachusetts állambeli ikerpár. A Sharpe család két gyermekéről nem tudjuk, fiúk-e vagy lányok, de talán ők maguk sem tudják. Azzal persze tisztában vannak, hogy milyen külső nemi szerveket viselnek, de aligha gondolják úgy, hogy ez mindjárt a nemüket is meghatározza. Máskülönben semmi értelme nem volna annak, hogy ezt a bizonyos dolgot a szülők eltitkolják a külvilágtól. A gépészmérnök anya férfiak uralta szakmájában tapasztalta meg, mekkora hátrány nőnek lenni. Állítása szerint ez vezette arra, hogy a gyermekeire hagyja a döntést. Azzal érvel, hogy ha  születéskor, a külső nemi jegyek alapján határozzák meg a gyermekek nemét, az hátrányosan érinti azokat, akik később biológiai nemüktől eltérő gender identitást választanak maguknak. Compton cikke arról szól, hogy addig, amíg úgyis ki nem tudódik az a ruhák alatt viselt kis különbség, a szülők nem döntenek, viszont utána majd elfogadják, akármit dönt a gyermek.

Compton olyan fejlődéspszichológusok véleményét közli az ügyről, akik szerint a férfi és a nő közötti különbség alapvetően nem biológiai, hanem társadalmi eredetű. Agyuk térfogata alig különbözik, érdeklődésük pedig csakis a hagyományos környezeti elvárások és szoktatás következében tér el. Mint a Metazinban is szó volt róla, évtizedek óta számos kutató vitatja ezt az elméletet.

Semlegesnemű gyerekek kora - Metazin

Mintha csak a most nálunk zajló gender-szak körüli vitához (csak néhány link: itt, itt, itt, itt) szolgálna illusztrációul a Metazin által szemlézett írás, amelyet Julie Compton közöl az NBC hírcsatorna internetes oldalán. Eszerint egy házaspár odáig jutott a nemi identitás értelmezésében, hogy nem hajlandók elárulni a külvilágnak iker-gyermekeik nemét. Ez ugyanis szerintük súlyosan befolyásolná őket nemi identitásuk későbbi választásában. Úgy gondolják, a gyermekeknek nem szabad „előre” szexuális irányultságot tulajdonítani, mert valójában az nem következik semmiféle előzetes biológiai adottságból. Az ügyben megszólal a tudomány is, vagyis egy fejlődéspszichológus, aki szerint „a férfi és a nő közötti különbség alapvetően nem biológiai, hanem társadalmi eredetű. Agyuk térfogata alig különbözik, érdeklődésük pedig csakis a hagyományos környezeti elvárások és szoktatás következében tér el.” A Metazin hozzáteszi, hogy ezt az elméletet sok kutató vitatja. Amiből csak az következik, hogy a gendertudomány is – mint a tudománynak annyi sok ága – prekoncepciókkal dolgozik, s a kutatások jelen szakaszában nincs végleges tudományos konszenzus a nemi identitás eredetét illetően. Az, hogy ezen a területen a tudomány milyen eredményre jut, pontosabban, hogy az eredményeket miként értelmezi, nagyban előzetes világnézeti beállítódás kérdése. Ezért lehet nálunk a gender-szak indításának ügye felfűtött viták tárgya.

Igenis az autentikus kereszténység része a Vatikáni Múzeum, a kalotaszegi református templomok, az evangélikus brassói Fekete-templom, a régi és az új Szent Péter-bazilika, Salisbury, Cambridge, a Westminster, a washingtoni anglikán és a katolikus katedrális, a manhattani pápista Szent Patrik- és a harlemi anglikán Istenes Szent János-katedrális. Akárcsak a máramarosi görög katolikus fatemplomok és az Athosz-hegyi szerzetesek megközelíthetetlen végvárai. Autentikusan keresztény a debreceni Nagytemplom és Csempeszkopács Árpád-kori kis templomocskája is.

Szilvay Gergely: Kereszténység, ahogy a balosok elképzelik - Mandiner

Most, hogy a magyar kormányfő egyre karakteresebben áll ki a kereszténydemokrácia mellett, s a keresztyén kultúra védelme ebben a ciklusban külön hangsúlyt kapott, egyre hevesebb támadások hangzanak el a balliberális oldal részéről eme filozófia ellen. De különös módon nem a keresztyénség maga kerül a kritikák kereszttüzébe, hanem az, hogy akik itt a keresztyén kultúra védelméről papolnak, élükön Orbánnal, azok valójában nem is keresztyének. Ők csak álkeresztyének, s a keresztyénség számukra semmi más, csak ideologikus lepel hatalmi törekvéseik elrejtésére. Ami a különös, hogy a neomarxizmus, majd a neoliberalizmus az elmúlt bő fél évszázadban nem nagy hajlandóságot mutatott a keresztyénség értékeinek a hangsúlyozására, sőt ezzel szemben olyan történelemolvasatot kreált, amelyet rendre uralt a "bűnös keresztyénség" téma, most hirtelen, mégis, a keresztyénség értékeit kérik számon Orbánon és az általa képviselt világképen. Magyarán, ha a keresztyénséggel nem foglalkozik már a kutya sem, addig minden rendben, nem kell érte könnyeket hullatni, de ha váratlan módon a keresztyén kultúra védelme politikai hívószóvá válik, akkor a keresztyénség még ezen politika kérlelhetetlen kritikusai számára is érték. Íme, itt van TGM, a nagy megmondó, aki nem azzal jön, hogy a keresztyénség a múlt szemétdombjára való, hanem azzal, hogy Orbán nem keresztyén, s ő majd megmondja, mi az igazi keresztyénség. S aki netán egyetért a keresztyén kulturális emlékezet szükséges konzervatív korrekciójával, meg is kapja a magáét, mint mi, reformátusok. ( "A lokális etnikai egyházzá vált reformátusság az orbánizmus egyik legfőbb bástyája, ami e sorok írójának személyesen igen rosszul esik.") Érdekes küzdelem folyik itt napjainkban is a keresztyénség liberális kisajátításáért.

Két szívem van: egy német és egy török.

Németország: Özil reagált az Erdogan-üggyel kapcsolatban - nemzetisport.hu

Mint ismeretes, Özil-ről, a világszerte ismert és nagyra tartott német válogatott focistáról kiderült – talán a maga számára is sokkoló módon – hogy voltaképpen nem lehet tudni: kicsoda ő? Német vagy török? Történt, hogy fényképezkedett Erdogan török elnökkel, avagy a török elnök vele (ez most mindegy), s ez kiverte a biztosítékot a német médiában és a közvélemény egy részében. Mire Özil kilépett a német válogatottból arra hivatkozva, hogy személyét és családját érintő tűrhetetlen rasszizmussal kellett szembenéznie, ami számára nem tolerálható. Egyrészt tehát Özilt az a vád érte, hogy támogatta egy olyan politikus kampányát, aki enyhén szólva is nem azonosul az európai/német értékrenddel, másrészt Özil azzal vágott vissza, hogy e vád mögött valójában rasszizmus áll, hiszen az őt támadók nem mutatnak tiszteletet a származása iránt. Nyilvánvaló, hogy a nagy port vert történet azért példaértékű, mert a migráció kapcsán felveti a mai Európa egyik legsúlyosabb és legtöbbet vitatott kérdését, az integráció problémáját.

Úgy vélte (ti. Orbán Viktor), a kiemelkedően jó kétoldalú kapcsolatok részben a két miniszterelnök személyes együttműködésének köszönhető, annak, hogy mindkét ország élén patrióta kormányfő áll.

Orbán és Netanjahu: azonosan látják a 21. század több kérdését - zsido.com

Nem tudom, ki hogy van vele, de Netanjahu tavalyi magyarországi, valamint Orbán mostani izraeli látogatása számomra, egy hagyományos keresztyén számára, hogy úgy mondjam, egzisztenciálisan megérintő politikai esemény. Valami olyasmi történik, ami megrengeti a ma uralkodó liberális narratívát, s kikezdi a második világháború utáni világ paradigmáját, miszerint a Holokauszt után a zsidó-keresztyén kulturális hagyományra épülő európai civilizáció folytathatatlan, sőt maga a civilizáció mint a közösségi identitás legszélesebb kerete is értemét veszti. Ez a paradigma a történeti keresztyénséget valósággal kivezette a történelemből, a zsidó-keresztyén kulturális örökséget mint a közösségi identitás megszüntethetetlen alapját pedig nem létezőnek tekintette. E kulturális diktátum szerint egy olyan új paradigmára van szükség Európában, amely szakít a kulturális hagyomány alapvető eszméivel, s a jó társadalmát alkotó egyén identitásának forrásait nem múltból örökölt mintázatokban keresi, hanem egy olyan történelemértelmezésben, amelynek középpontjában a múlt „terhétől” meg-és felszabadított egyén áll. Ez paradigma, amely sokáig egyeduralkodónak tűnt, alapvetően a „bűnös keresztyénség” toposzra épített, s valódi üzenete az volt, hogy a nemzeti eszmével összefonódó történeti keresztyénség szükségszerűen vezetett a Holokauszthoz, s ha a jövőben Európa el akar kerülni újabb tragédiát, akkor szakítania kell mindazzal, amit szokványosan a keresztyén Európának nevezünk. S erre jön Netanjahu és Orbán, és sokkolóan belepacsál a már megállapodottnak tűnő liberális konszenzusba.

A vezetőedző pedig sikereit Istennek köszöni: a világbajnokság előtt a horvát katolikus rádiónak nyilatkozott, amelynek nyomán a Catholic News Agency írt cikket:

    “Minden, amit elértem az életemben, illetve a pályafutásomban azt a hitemnek köszönhetem. Hálás vagyok ezért az én Uramnak. Ha elveszítjük a reményt, akkor Istenben és a hitünkben kell bíznunk.”

“Hálás vagyok az én Uramnak” – mély hite vezeti Horvátország nemzeti hősét - 777

Zlatko Dalic, a horvátok szövetségi kapitánya azt találta mondani, hogy Istennek tulajdonítja csapatának világraszóló sikerét.  Természetesen senkit nem érdekelne Zlatko Dalic magánember magánhite, ha nem ő lenne annak a válogatottnak a szövetségi kapitánya, amely most a világ figyelmének egy igen jelentős részét ámulatba ejti. Nem jártam utána, hogy világsajtóban hányan vették át a Catholic News Agency hírét, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy abban a szellemi-kulturális légkörben, amelyben a ma emberének élnie adatott, Dalic hitvallása minimum magyarázatra szorul. Ezt teszi nálunk a Mandiner is, midőn ezzel a lead-del vezeti fel Dalic mondatait: „Zlatko Dalic mélyen vallásos.” Akkor ugyebár, megvan a magyarázat. Dalic vallásos, megértjük tehát, ha ilyeneket mond. De a kérdés valójában az, hogy mi az, ami Dalic hitének ma is érvényességet adhat, és amit még képviselni is lehet, hacsak nem tartjuk nettó őrültnek. Mert amit Dalic mond, az nemcsak egy magánhit, hanem egy nagyon is régtől fogva ismert világkép, amely ma ugyan a nyugati ateista kultúrában magyarázatra szorul, de ha ő képviseli egy mediatizált és a sztárkultusz fogságában szenvedő világban, akkor arra bizony sokan felkapják a fejüket. Mert ha egy sztár mond valamit, az mindjárt más. Dalic tudatosan vagy öntudatlanul, de beszállt a kultúrharcba. (Fotó: Анна Нэсси.)

A beszélgetés során a résztvevők mindegyike hitet tett a „tiszta víz”, azaz jelen esetben az egy férfi és egy nő élethosszig tartó elköteleződésén alapuló családmodell mellett, valamint értékelték az ezzel ellentétes társadalmi folyamatokat is.

„Hajlamosak vagyunk általánosítani a család szentségét fenyegető, média által felnagyított nyugati jelenségeket” – fogalmazott Novák Katalin, aki szerint bár a politikusok igyekeznek nagyon óvatosan fogalmazni a kérdésben, Magyarországon az emberek túlnyomó többsége egyetért az Alaptörvényben is lefektetett családképpel. „Ne feledkezzünk el a többségről sem” – üzente a kisebbségek jogaiért harcolóknak, az azonos neműek örökbefogadásáról pedig azt mondta: valójában a gyermeknek van szüksége szülőkre – apára és anyára –, nem pedig fordítva.

Miért fontos a család? - reformatus.hu

Történt, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület meghívta másokkal együtt Novák Katalin államtitkár asszonyt is egy fórum-beszélgetésre Kaposvárra, a REND szombati napjára, amelynek központi témája a család volt. A beszélgetésről részletes tudósítás jelent meg a református (reformatus.hu - refdunantul.hu ) és a Somogy megyei (sonline.hu) sajtóban . A résztvevők – Kőszeghyné Rackó Zsuzsanna evangélikus esperes, Márfi Gyula veszprémi érsek, református részről Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke és Steinbach József dunántúli püspök – egytől-egyig hitet tettek a hagyományos családmodell mellett. Szó nem volt itt a különböző szexuális orientácók filozófiai kérdéséről, hanem pusztán arról, hogy a résztvevők miként látják a házasság intézményét. Novák Katalin államtitkár asszony határozottan, de óvatosan fogalmazott, utalva arra, hogy ebben a kérdésben a nyílt állásfoglalást a hagyományos (férfi-nő) házasság mellett könnyen érheti a homofóbia vádja. De hiába próbálta meg elkerülni ezt a csapdát, már másnap megjelent a vád az államtitkár asszonyról (a kormányról), hogy gyűlöletet kelt. Homofób.

A dokumentum szerint a Magyarországon fennáll a veszélye az európai értékek súlyos és módszeres megsértésének, s ezért indokolt a hetedik cikk szerinti eljárás megindítása.

A képviselők szerint a magyar helyzet kedvezőtlen irányban befolyásolja az Unióról kialakult képet, és világszerte hitelteleníti az alapjogok, az emberi jogok és a demokrácia melletti európai kiállást.

Elfogadták a Sargentini-jelentést - infostart.hu

Nincs abban semmi meglepő, hogy a Magyarországot elmarasztaló Sargentini-jelentés elvi megalapozása közelebbről soha meg nem határozható értékvilágra épít, amelyet szokványosan az „európai értékek” szóösszetétellel ír körül a liberális brüsszeli elit. Láthatóan, a jelentés alkotói azt feltételezik, hogy „európai értékek” egy olyan végső elvi hivatkozási alap, amely legitimitást adhat az EU vezetése számára egyes országok büntetésére, akár a nemzetállami szuverenitás teljes figyelmen kívül hagyása árán is. Ez az elvi megalapozású diktátum egy, a történelemből jól ismert gondolati sémára épít, nevezetesen arra, hogy az igazság vélt birtoklása nemcsak megalapozza a hatalmat, hanem erkölcsi felhatalmazást is ad. A Sargentini-jelentés elvileg azért problematikus, mert önmagát úgy prezentálja mint az „európai értékek” magától értetődő, kizárólagos értelmezőjét, s ezzel úgy tünteti fel magát, mint az igazság megfellebbezhetetlen birtokosát, s mint amely ilyen minőségében hívatott arra, hogy ítéletet mondjon akár egész országokról is, és javaslatot tegyen büntetés foganatosítására. Ez ugyebár nyílt diktátum, amely egész társadalmaknak akarja előírni azt a szellemi-kulturális keretet, amelyben élniük kell, még akkor is, ha adott esetben, az adott társadalom többségének ez nem tetszik. A Sargentini-jelentés által bemutatott gondolkodásmód kísértetiesen emlékeztet a teokráciák világára, amelyekben valamely istenség kizárólagos képviselete legitimálta a hatalmat, s írta elő a mindenki számára kötelezően elfogadandó igazságot. Zárt rendszerek ezek, s ha nem lenne ellentmondás, még azt is mondanám, hogy a Sargentini-jelentés által prezentált világkép tökéletesen megfelelne egy szekuláris teokrácia elvi kívánalmainak. Istenség ugyan már nincs, de vannak megkérdőjelezhetetlen értékek, s főleg van megkérdőjelezhetetlennek beállított értelmezési hatalom az értékekről.

Közöttünk, ateisták között elég sokan vannak, akik a keresztény kultúrát az agresszív hittérítéssel, a vallásháborúkkal, az eretnekek megégetésével, a boszorkányüldözéssel, a tudományos eredmények tagadásával, az emberek közötti egyenlőség megkérdőjelezésével, a klérus hatalmának gátlástalan védelmével és egyházi hatalmasságok bűneinek szemforgató takargatásával, végső soron az elnyomással és a testi, lelki erőszakkal azonosítják.

(...)

Ha most Magyarországon a vallásos ideológia, mint államszervező tényező jelenik meg, ha most alkotmányos garanciát kap a keresztény kultúra védelme, akkor az számos nem keresztény, a kereszténységgel vitában-haragban álló polgártársunk számára lesz elfogadhatatlan. Ha közöttük vannak olyanok, akik az iszlám-mentes, szekuláris európai társadalomszervezés hagyományának megtartásáért szavaztak a Fideszre, nos, ők legközelebb nem Orbánnak adják a voksukat.
Ha most a magyar állam keresztény állammá válik, akkor a Fidesz elveszíti az ateisták, a nem keresztények támogatását.

(...)

Az ateistáknak, a nem keresztényeknek végül is mindegy, milyen isten nevében kényszerítenek rájuk idétlen szabályokat, mindegy, milyen vallás nevében szűnik meg a lelkiismeret szabadsága, mindegy, hogy mecsetbe, vagy templomba lesz-e kötelező járni.
Tulajdonképpen részünkről jöhetnek a migránsok.

Jöhetnek a migránsok! - Boldogok a sajtkészítők

Nem szoktam névtelen szerzők írásaira reagálni, de most kivételt teszek. Azért, mert Ratius nevű blogger-társunk egy nagyon érzékletes képet közöl azon honfitársaink egy csoportjának gondolkodásáról, akik ugyan nem keresztyének, de mégis a Fideszre szavaztak, mert benne látták az iszlamista fundamentalizmus elleni védelmet. Nem a keresztyénség védelme volt tehát számukra a hívószó, hanem a szekuláris állam megőrzésének a reménye a vallási fundamentalizmussal szemben. Ám most, írja Ratius, csalódniuk kellett, hiszen azzal, hogy a parlament beemeli az Alkotmányba a keresztyén kultúra védelmét, mégis csak az állam és az egyház szétválasztásának elve ellen dolgozik, s ezzel valójában ugyanazt valósítja meg, amit az iszlám is hirdet. Jön tehát a konklúzió, hogy akkor mindegy is, jöhetnek a migránsok.

A hetedik alaptörvény-módosításhoz benyújtott bizottsági módosító javaslat az állam minden szervének kötelességévé tenné az alkotmányos önazonosság mellett a keresztény kultúra védelmét is. „Keresztény kultúra nélkül nincs Európa és Magyarország” – ezzel indokolják a javaslatot, hozzátéve, hogy Európában jelenleg olyan folyamatok zajlanak, amelyek eredményeképpen Európa hagyományos kulturális arculata átalakulhat.

Bekerülhet az alaptörvénybe a keresztény kultúra védelme - Mandiner/MTI

A törvénymódosítás szembemegy a modern demokráciák alapértékével, az egyház és az állam szétválasztásának elvével, az ideológiailag semleges állam követelményével.

Magyar Liberális Párt: Vallásmentes Alaptörvényt! - Mandiner/MTI-OS

A ma liberalizmusnak nevezett ideológia legnagyobb trükkje, hogy kitalálta az „ideológiailag semleges állam” ideáját. Pusztán logikailag, az a problematikus ezzel a gondolattal, hogy az ideológiai semlegesség is ideológia. Nem létezhet „ideológiák feletti” ideológia. Ez egy blöff. A ma liberalizmusnak nevezett ideológiának ezzel az a célja, hogy önmagát az ideológiák fölé helyezze, s úgy állítsa be a dolgot, mintha szerinte a kívánatos „semleges államnak” nem lenne ideológiája. Ez a „semleges állam” úgymond egyenlő távolságot tart mindenféle ideológiával, vagyis valóságértelmezési elbeszéléssel szemben, ide értve a vallásokat is. Csakhogy miután az ideológiai semlegesség eszméje is kőkemény ideológia, az „ideológiailag semleges állam” ideológiája mögötti szándék nem más, mint egy nagyon is konkrét, önmagát liberálisnak nevező ideológia állami szintre emelése. A kulturális hegemóniára törekvésnek ez a szándéka ráadásul a „semlegesség”, avagy az ideológiai ártatlanság nevében történik.

A muszlim bevándorlók számának növekedésével azonban egyre nehezebben tartható az európai keresztény egyházak szimbolikus politikai jelenléte is, véli McCrea. Egyrészt azért, mert egyre többen nehezményezik a keresztény jelképek mégoly szimbolikus jelenlétét az állami intézményekben – utal McCrea egyebek között az olasz feszület-vitára. Az iszlámhívők számának növekedésével minden bizonnyal gyakoribbá fognak válni a hasonló ügyek.

Másrészt pedig a hívő muszlimok az egyenlőség és a vallásszabadság nevében követelik, hogy számukra is elérhetők legyenek a más vallásúak számára biztosított közjogi intézmények.

Az iszlám szekularizálja Európát? - Metazin

A címben feltett kérdés reflexió egy, a Metazinban 2013-ban közölt szemle címére:„Az iszlám szekularizálja Európát?”  A szemle az Aeon-ban megjelent, Renan McCrea jogász- politológus által írt esszét ismerteti (How to hobble religion), amely azzal az izgalmas, s ma is aktuális kérdéssel foglalkozik, hogy vajon a bevándorolók által behozott iszlám hogyan hat majd a keresztyénség Európában még érzékelhető szimbolikus-kulturális jelenlétére? McCrea arra a követeztetésre jut, hogy az iszlám térhódítással szembeni védekezésül Európa további szekularizációja várható. Csak úgy lehet ugyanis határt szabni a muszlim vallási igényeknek, ha a vallások egyenlőségének a nevében a keresztyénség még meglévő kulturális jelenléte is csökken. Ez pedig a szekularizáció kiteljesedéséhez vezet. De vajon valóban így van-e? Ezt az évekkel ezelőtt megjelent esszét azért szedtem újra elő, mert egyre Inkább úgy tűnik: McCrea jóslata nem jött be. Sőt megjelent és erősödik egyfajta új, reflexív öntudat, amely arra utal, hogy a keresztyénség újra úgy jelenik meg, mint az önmeghatározás és az önmegkülönböztetés egyik legfontosabb ideologikus pillére.

A magyar nemzet hosszú távú fennmaradását és fejlődését a világ népeinek körében egyedül a képességei és a megkülönböztető, de adaptív és termékeny kultúrája biztosíthatják. Az állama csak rombolja ezeket és már csak emiatt sem lesz kár, amikor fel fogja adni a (leginkább ma is csak látszat-) harcot a globalizáció valamelyik újabb hullámával szemben. Ez nem fog holnap bekövetkezni, de minimálisan elfogulatlan szemlélettel pontosan érzékelhető, hogy előbb-utóbb be fog, és akkor elválik majd a nép, a nemzet és az állam ma éppen egységesnek tűnő útja. A nemzetállamok történeti képződmények -- btw, hogyan fér meg velük a liberális, multikulturális-dinasztikus birodalmat sirató Trianon-ellenesség?! -- és ekként is fognak az erőforrás-rendszerek változó dinamikája miatt elmúlni. Fel kéne fogni végre, hogy nem élünk üvegházban azonos ideális hőmérsékleten, és az értékrendünk -- ahogy az elmúlt évezred során -- úgy ezután is folyamatosan változni fog, ha szeretnénk, ha nem. Én nem annyira szeretem, talán egy picit (tekintve az etnicizmusunk terméketlenségét), de ez van. A magyar történelem ritkán alakult a pórnép érzelmi élete alapján, és eztán sem fog. Sorry, pórnép.

A globalizáció és a migráció erősödni fog, a nyugati nemzetállamok elsorvadása elkerülhetetlen - hafr.blog.hu

Mindig érdeklődéssel olvasom Béndek Péter írásait, amelyeknek ugyan olyan politikai funkciója is van, amellyel nem értek egyet (támadja az Orbán-féle konzervativizmust), de legalább filozófiai ihletettségűek. Ha jól értem a szándékát, elvi-világnézeti megalapozottságú konzervatív alternatívát kíván felmutatni az általa anakronisztikusnak tartott magyar-populista konzervatív tradicionalizmussal szemben. Csakhogy ebbéli igyekezetében szerintem könnyen úgy járhat, mint némely nyugati, önmagukat konzervatívnak nevező áramlatok: elmosódnak a világképi határok, s a konzervativizmus feloldódik a mai liberalizmus mindent uraló narratívájában. Itt van például ez az írása a nemzeti identitás mibenlétéről, amely pontosan felmondja a mai liberalizmus tételeit. De mégis azért fontos írás, mert jól érzékelteti, hogy a migráció nyomán Európa jövőjéről napjainkban kibontakozó identitásviták mögött nagyon is alapvető elvi-világképi kérdések állnak, melyek közül az egyik legfontosabb, hogy minek is tekintsük a nemzetet.

„Jól néznek ki, nem lelkiznek, nem lesznek betegek, és minden kívánságot teljesítenek, panaszkodás nélkül” – dicsérte a lányokat a tulajdonosnő.

Sikeres az első németországi szexbaba-bordély - hvg.hu

A tulajdonos mellett az ügyfelek is elégedettek, hiszen – mint elmondták – nem alkudoznak, nem panaszkodnak, bármire hajlandóak. Az egyetlen szépséghibájuk csupán annyi, hogy túlságosan „passzívak”.

A németek odáig vannak a szexbabákért - 888.hu

Olvasom, hogy Németországban megnyílt az első műanyagbaba-bordély. Nem, nem fogok hüledezni, s nincs kedvem erkölcsprédikációt sem tartani. Nekem ez a történet inkább azt az igazságot juttatja az eszembe, hogy fejlődés ide vagy oda, az emberi lényeg alapproblémája, nevezetesen a test és a lélek egyidejű egysége és különváltsága továbbra is rejtély és megoldhatatlan kihívás marad. A probléma végig kíséri az európai gondolkodás történetét is, s beszélhetnénk különböző korszakokról attól függően, hogy az emberi személyiségen belül mikor mit tekintettek meghatározónak. Ismerjük a lélekkultuszt, és ismerjük a testkultuszt is.  Mára azért nagyjából kialakult az a konszenzus, s ezzel a keresztyénség is egyetért, hogy az emberi személyiség lényege a test és a lélek egysége. Nincs lelkiség testiség nélkül, s fordítva, nem lehet testiség sem lélek nélkül. No és ezzel be is fejeződött a nagy tudomány. Mert ugyan könnyű dolog okosakat mondani a test és a lélek egységéről, ám annál problematikusabb azt megvalósítani. A szexszel mindig az a probléma, hogy ennek az egységnek a legkitüntetettebb terepe.

Mit lehet mondani ma pünkösdről egy közéleti blogon? Szinte semmit sem. Lehet beszélni arról, hogy az idén pünkösd ünnepén milyen említésre méltó események történtek.  Lehet majd szólni arról, hogy a keresztyén egyházak reprezentatív képviselői miről beszéltek a prédikációikban – jól illusztrálva azt, hogy a keresztyén ünnepek üzenetének tolmácsolása az egyházak, a papok dolga.  De erős túlzás lenne azt mondani, hogy pünkösdi történet maga akár csak halvány igényt is tarthatna arra, hogy a nyilvános közbeszéd tárgya legyen. Ez ugyebár nem téma. Pedig lehetne az.

A Pannonia Reformata Múzeum ezzel szemben teológiai vezérfonalra építi fel mondandóját. Fogarasi Zsuzsa úgy fogalmazott: „ez az egyedülálló vállalás már a reformáció következő ötszáz évére mutat előre”.

Hajlék az örökkévalóságban - reformatus.hu

Halászné Kapcsándi Szilvia, a múzeum vezetője szerint a kiállítás legfontosabb üzenete, hogy a kereszténység igenis életünk része, abból gyökeredzünk, s kell, hogy ezt újra fefedezzék az emberek, akik kapaszkodókat keresnek.

Hajlék az örökkévalóságban - Kiállításmegnyitó a Pannonia Reformata Múzeumban - papa-ma.hu

Megnyíltak a Pannonia Reformata Múzeum állandó kiállításai - Facebook - Áldozó Tamás 

Mondhatnám azt is akár, hogy a dunántúli reformátusok egy régóta várt, fontos eseményen vannak túl: megnyílt a Pannonia Reformata Múzeum. Kétségtelen, az is öröm tud lenni, ha egy rendezvény a tervek szerint, szépen lezajlik. Ilyenkor felsóhajtunk: ez is megvolt! Mégis, mi itt a Pápai Református Gyűjteményekben és a Kerület Püspöki Hivatalában nemcsak azért izgultunk közvetlen munkatársaimmal – Halászné Kapcsándi Szilviával és a többi gyűjteményi munkatárssal, Farkas Gergellyel és a megnyíló Kávézó és Vinotéka többi munkatársával, hogy az épületegyüttes debütálása rendben lezajlik-e. Az volt az igazi kérdés, hogy vajon átmegy-e az, hogy ennek a vállalásnak (nemcsak a múzeumnak, hanem a kávézónak is!) komoly világképi üzenete van egy olyan világban, amely hajlamos arra, hogy a modernitást és a múltat egymással szembeállítsa. A legnagyobb örömünk az, hogy a visszajelzések szerint átment az üzenet. Köszönet a megnyitó minden szereplőjének (Steinbach József, Huszár Pál, Áldozó Tamás, Fogarasi Zsuzsa, Liptay Éva) és az eseményről a reformatus.hu-n tudósító Bagdán Zsuzsának, akik ezt a lényegi üzenetet pontosan megfogalmazták. S ugyancsak köszönet a pápai Tv-mek, Horváth Andreának a kitünő tudósításért!

A miniszterelnök beiktatási beszédében azt mondta: az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy „nyíltan kimondtuk: a liberális demokrácia korszaka véget ért”. A kormányfő úgy fogalmazott, a magyarok válasza a megváltozott világra az, hogy „a zátonyra futott liberális demokrácia bütykölése helyett inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát, amely garantálja az ember méltóságát, szabadságát és biztonságát, megvédi a férfi és a nő egyenjogúságát, a hagyományos családmodellt, féken tartja az antiszemitizmust, megvédi a keresztény kultúránkat, és esélyt ad nemzetünk fennmaradására és gyarapodására”.

2030-ig tervez Orbán Viktor - Mandiner/MTI

Súlyos beszédet mondott Orbán Viktor. Beszéde nem attól volt súlyos, hogy még soha nem hallott programbeszédet mondott el, hanem attól, hogy az egész üzenetet áthatotta a történelmi emlékezet és öntudat. Miközben a magyarságról mint politikájának kiinduló pontjáról beszélt, egy pillanatig sem maradt provinciális, hanem képes volt a magyar sorskérdéseket európai kontextusban újrafogalmazni. Beszélt egy nagyhatalmak árnyékában élő, méreteiben kis népről, amelyet sokszor megkísértett már a nemzethalál gondolata, s amely népnek az a történelmi tapasztalata, hogy többet adott a világnak, mint amit kapott tőle. Ám mégis, beszéde nem a szokványos magyar sérelmi politika megnyilvánulása volt. Sokkal inkább azt mondanám, hogy amit itt hallottunk, noha mélyen a magyar történelmi önérzetbe és öntudatba ágyazódik,  szakított a magyar romantikus nacionalizmus rossz hagyományaival.

Nyilvánvalóan bosszúságot és nyugtalanságot kelt az Európai Unió régebbi tagállamainak körében, hogy egyes közép-európai EU-tagok - legegyértelműbben Magyarország és Lengyelország - nyíltan semmibe veszik azokat a nyugati demokratikus értékeket, amelyek tiszteletben tartására kötelezettséget vállaltak, amikor a közösséghez csatlakoztak.

E két ország ráadásul az unió által nyújtott pénzügyi támogatások legnagyobb haszonélvezői közé tartozik. Nem meglepő tehát, hogy felmerült az ötlet: feltételekhez kötik a közös költségvetésből a tagországoknak megítélt összegek kifizetését - idézi fel az amerikai lap.

Az EU és az illiberális tagállamok viszonyáról is írt az amerikai sajtó - infostart.hu

Nem tesz jót a demokrácia eszméjébe vetett hitnek a brüsszeli vezetés reakciója a magyar választások eredményére. Nyilván abban bizakodtak, hogy az istenadta magyar nép elzavarja a Orbánt, s ezzel végre megnyílik az út az „igazi demokrácia” megvalósításához. De csalódniuk kellett, mert a magyar szavazók tekintélyes többsége rossz helyre tette az x-et. Erre Brüsszel, ahelyett, hogy tiszteletben tartaná a választások eredményét, nyílt pénzügyi erőszakeszközt akar alkalmazni, hogy a magyar vezetést jobb belátásra bírja. A jogállamiság megléte lenne az a bizonyos mérce, amelynek alapján az EU a kifizetések mértékét megállapítaná.. Magyarán, teljesen mindegy, hogy a magyar szavazók hogyan döntöttek, a választási eredmény nem felel meg a brüsszeli vezetés elvárásainak, s így szerintük nem garantált a jogállami feltételek megteremtésének lehetősége. Ezt pedig büntetni kell. Nos, ez nyílt diktátum, még ha nem is fizikai erőszak alkalmazásával. Nem véletlen, hogy sok magyar embernek déjá vu érzése van: már megint mások akarják megmondani nekünk, hogy mit akarjunk. Csak most amúgy, demokratikusan.

Amiből csak az látszik, hogy mint minden eszme, a demokrácia eszméje is válhat egy egyeduralomra törekvő hatalmi csoport ideológiájává. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a demokrácia amúgy szép és üdvölendő eszméje a brüsszeli vezetés használatában megfosztatott eredeti jelentésétől és tartalmától, s egy hatalmi csoportérdek eszközévé vált. Ez abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, ha egy adott választás alkalmával „rossz eredmény” születik. Ilyenkor érdekes módon nem a demokráciát kell ünnepelni, hanem azt kell mondani, hogy a „rossz” választási végeredmény oka az, hogy az adott rendszer valójában nem demokratikus.

A világ nem jó és nem igazságos, s ez ellen tenni kötelesség. Akik ezt így érzik, azok két nagy csoportba sorolhatók. Az elsőbe azok tartoznak, akik szerint a világ jóvá és igazságossá tehető – van végső cél, s az el is érhető. A másodikba azok tartoznak, akik szerint a világ csak jobbá és igazságosabbá tehető, nincs végső cél, a cél a folyamatos cselekvés, a küzdés maga. Az előbbiek magukévá tesznek egy történelmi vízióit (végső célt), mely számukra meggyőzően rajzolja fel azt a világot, melyben emberként élni érdemes és az oda való mielőbbi eljutás érdekében cselekszenek.

Az utóbbiaknak viszont az a meggyőződése, hogy a történelmi víziók igazán csak arra alkalmasak, hogy híveiket önmaguk szemében erkölcsi és szellemi téren e hitet elutasítók fölé emelje, de az elérésére tett cselekvés előbb-utóbb emberi-társadalmi katasztrófákba torkoll. Azt vallják, hogy víziók helyett földönjáró megoldásokat kell keresni, a folyton változó helyzethez mindig újabbakat.

Az előbbiek némi egyszerűsítéssel a „haladók”, a progresszió hívei, akik szerint túl lehet és túl is kell lépni a világ és az ember antropológiai természetén. Az meghaladható. Az utóbbiak erős egyszerűsítéssel a konzervatívok, akik szerint e meghaladás nem lehetséges, ezért a történelmi víziókban való gondolkodás önmagában hiba, a katasztrófa előszele, a feladat a meglévő valódi értékek őrzése, a tévesnek bizonyulók kirostálása, s az új értékek óvatos beépítése, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége. A meghaladás már csak azért is kerülendő, mert a történelmi víziók jellemzője az univerzalitás és totalitás, amiből egyenesen következik az egyet nem értőkkel szembeni erőszak (ez alatt nem csak fizikai erőszakot, hanem a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását is értve), a demokrácia (melynek alapfeltétele a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága) korlátozásának lehetősége. A progresszívek számára a demokrácia csak addig a határig elfogadható, míg arra hivatkozva nem illetik bírálattal a történelmi víziót vagy annak egyes következményeit.

Németh György: Úton egy újabb zsákutcába - Mandiner

Nagyon tetszik Németh György írása, amelyet nemrég közölt a Mandiner. A szerző szembeszáll azzal a nézettel, miszerint a Soros György által karakteresen megjelenített „emberbaráti aktivitás” mögött csak profitérdek áll. Inkább arról van szó, hogy a határtalan befogadás, a nyitott társadalom ideológiája nagyon is jól illeszkedik egy olyan, történelmileg is nyomon követhető vízióba, miszerint az egyetemes jó és igazságosság társadalma megteremthető. Ezeknek a történelmi vízióknak a közös jellemzője az univerzalitás és a totalitás, s mint ilyenek egyeduralomra törnek. Ilyen történelmi vízió volt a kommunizmus, majd annak nemzeti alapú változata, a fasizmus. A ma kulturális hegemóniára törekvő történelmi vízió a fasizmusra adott válaszként született meg az egyetemes jó és igazságosság megteremthetőségének hitében, de a középpontjában a rasszizmus és mindenféle „fóbia” elleni küzdelem áll. Németh szerint a ma is folyó világnézeti küzdelem mögött valójában két nagy csoport vitája zajlik. Az egyik szerint a világ egésze jóvá és igazságossá, míg a másik szerint a világ csak jobbá és igazságosabbá tehető. A kétféle világkép mögött valójában egyetlen kérdés húzódik meg: kinek kell tekintenünk az embert? Az egyik szerint az ember képes megteremteni az egyetemes jó és igazságosság világát, míg a másik szerint az ember lényegileg nem javítható, s képtelen meghaladni önmagát.