„Réka ma is élhetne, ha vigyáz a gyerekekre egy olyan felnőtt, aki tisztában van az alapvető elsősegélynyújtási ismeretekkel" – mondta a Velvetnek Wolsztné Oláh Lívia, annak a 13 éves lánynak az édesanyja, aki 2013. januárjában egy Veszprém megyei iskola menzáján félrenyelt, és megfulladt. Az asszony kijelentette: beperelte ugyan az iskolát, de a legfőbb célja az, hogy ezután készítsék fel az alkalmazottakat és a gyereket az efféle váratlan helyzetekre az iskolákban.
Halál a menzán - velvet.hu
Az elsősegélynyújtás nagy kincs. Legyen szó újraélesztésről, Rautec- vagy Heimlic-féle műfogásról, stabil oldalfekvésről. Csak legyen, aki meg tudja csinálni. Nem csak szólni tud róla, hanem meg is csinálja. Ezért küzd a cikkben szereplő úrkúti anyuka. Ne csupán néhányan tudjanak elsősegélyt nyújtani, hanem minél többen. A jogosítvány megszerzéséhez szükség volt elsősegély tanfolyam elvégzésére is, de az ott tanultakra halványan emlékszem csupán. A kerékcsere és olajszint-ellenőrzés azonban világos, pedig ezekkel aligha segíthetek egy betegen.
Csoknyai konfirmandusaimmal az imádság erejének bűvöletében élünk, ugyanis egy csodának lehettünk tevékeny részesei. Tíz éve beteg vesével született egy gyermek a megyeszékhelyen. Mivel a szülők csak összeálltak, nem pedig házasságban éltek, hiába kérték a papot, nem keresztelte meg. Az édesanya azonban nem adta fel gyermeke megkeresztelésének ügyét, végül is kerített egy református lelkipásztort. Így lettünk mi eggyel többen. Egy tél végi napon ballagtam fel a logopdiába kiselsős hittant tartani, amikor is a konfisok rohantak felém, és ahogy csak bírták, mondták: hallotta Bogi néni, mi történt a Cseresnyésben a M. anyukájával? A férje élesztette újra, majd a mentősök és a kórházban is, de már kómában van… Forgott velem a világ: öt gyermeket nevel, annyira fiatal még, a férje már elvesztett egy feleséget, kár, hogy nem értek előbb oda a mentők… Közben becsengettek, sietve elváltunk. Az egyik gyermek visszafordult, és odaszólt nekem: majd órán imádkozzunk!
És mi imádkoztunk. Pattanásig feszült csendben ültek a kamaszok. Nem kellett noszogatni őket, hogy soroljuk fel, mit vigyünk Isten elé imádságban. Tenni akartak valamit, és nemcsak ímmel-ámmal, hanem hathatósan. Hétről-hétre imádkoztunk. Egyre rosszabb híreket kaptunk, de mi tovább imádkoztunk. Hol hosszabb, hol rövidke imádságokkal. Nem töretlen és rendületlen, hanem néha kétségek közepette: gépek nélkül nem is élne, nincs agyi funkció, hát van így értelme? Ne értelme, hanem lelke legyen az imádság szolgálatának! – ezzel bátorítottam őket és magamat is. Hetek teltek el, de végül Isten meghallgatott bennünket, és visszaadta az édesanyát. Hamarosan mindnyájukat felismerte a fényképről.
Tudom, hogy nemcsak az én aggodalmam, hogy mit csinálunk akkor, ha baj van egy egyházi rendezvényen. Nem az orvosokkal biztosított REND-re gondolok, hanem egy istentiszteletre, presbiteri gyűlésre, kirándulásra, táborozásra… A bajbajutottnak kétkezi segítségre van szüksége, és nem összekulcsolt kézre. Először segítségadás, aztán imádság. Néhány kreditet megérne egy ilyen lelkésztovábbképző-tanfolyam, vagy nem? Tudom-tudom, missziológia, dogmatika, szociológia, biblikum mind-mind szakmába vágó, de talán az életbevágó is fontos lehetne. Addig is kattints ide!
Hozzászólások