Demcsák ebben a könyvében nem csak arról ír, hogy áldozatként hogyan élt éveken keresztül bántalmazó kapcsolatban ("Igen, már az első intő jelek után mennem kellett volna. Két kisgyerekkel, akik alig pár hónaposak voltak akkor. Emlékszem a fájdalomra, de az „okra” nem. Akkor is magamat hibáztattam, de továbbra sem emlékszem, miért. Egyszerűen törölte az agyam."), de részletesen beszámolt arról is, hogy miután szabályosan el kellett menekülnie otthonról, a hivatalos eljárások során, ahelyett, hogy védelemben részesült volna, egyenesen kiszolgáltatott helyzetbe került.
Demcsák Zsuzsa: A másik életem - konyves.blog.hu
- Tudod pajtás, az asszony verve jó.
- Anyád!
- Az is csak akkor volt jó.
Felháborít az ugyanakkor félelmetes gondolkozás. Figyelem!!! Öröklődik. Apáról fiúra száll. De mondhatnánk azt is, hogy anyáról lányára száll. Látják, megélik, átélik és van, aki nemet mond rá, és van, akinél beépül. Normálisnak tartja, és mint szokásos cselekvést végrehajtja. Ideges vagy? Lehet lábbal tam-tamot verni, fel-alá járkálni, kivágni egy fát, körbefutni a tömböt, vagy homokot gereblyézni a pamlagon ülve.
Vannak olyan témák, ahol nem érdekelnek a statisztikák. Nem, és kész. Ha csak egyetlen egy esetben is előfordul, már az is szívet tépő. Ezek közé tartoznak a bántalmazások, fizikai és lelki gyötrések egyaránt. Nőé, gyermeké vagy férfié. Iskolázatlané vagy iskolázotté, átlagpolgáré vagy hírességé. Közülük tálalt ki Demcsák Zsuzsa.
Nem is jó szó az, hogy kitálalt. Hiszen nem magamutogatásból teszi, és nem csak kifakadás a könyv. Sokkal inkább lezárult benne egy zaklatott szakasz. Ne tekintsük most megfogalmazásának és témafeldolgozásának irodalmiságát, ne boncolgassuk, hogy hova sorolható az alkotás. Az ilyen köteteknek a célja, inkább a figyelemfelkeltés. Például, hogy amikor Barbara/Réka/Mercédesz/Emőke elsiklik a kirakat előtt és a polcok között, miközben a szeme alatti duzzanatot a fél arcát eltakaró napszemüveg védi borús novemberben, vagy éppen garbót visel rutinosan, hogy ne látszódjanak a foltok; nos, akkor akadjon meg a tekintete, elolvasva pedig döbbenjen rá, hogy nincs egyedül, és ki lehet lépni a kalodának bizonyuló helyzetből is.
Mivel az, amiben élünk, még ha rossz is, legalább ismerős és biztos, ezért nehezen váltunk. Főként, ha még adódik hozzá valamilyen függés: eltartandó gyermekek, közös ingatlan megspékelve hitellel, munkahely, lelkészek esetében gyülekezettől való elszakadás vagy palástvesztés. Ne ringassuk magunkat, egyházi körökben is létező probléma ez. Van, aki Nt.-ként ugyanazt leírhatta volna, amit a képernyőről ismert Demcsák Zsuzsa: „Kétségbeesetten dúcoltam alá egy látszatvilág bástyáit éveken keresztül.”
Bántalmazókra vagy bántalmazóként nem legyinthetünk a „bűnös emberek vagyunk mi is” felmentésnek szánt tantétellel. Annál inkább sem, mivel minket kovásznak szánt az Isten ebbe a világba. Oda is, ahol becsukódnak a lakások ajtajai, és magánélet sötét leple alatt gyötrések, megalázások és megszentségtelenítések történnek. Értesülve mindarról a borzalomról, nem könnyű cselekedni. Kérsz, tükröt tartasz, kimenekítesz, védelmezel. De meddig? Mindvégig. Könnyek közepette, hivatali eljárások terhe alatt roskadozva is. Miért? Mert ha én lennék ebben a cipőben, azt szeretném, hogy a TESTVÉREM KRISZTUSBAN velem is megtegye.
