Az Index becslése szerint az új Nemzeti alaptanterv közel ötezer oldal kötelező olvasmányt ír elő a középiskolásoknak a 9-12. osztály között. A Magyartanárok Egyesülete szerint ilyen mennyiséget csak rohammunkában lehet leadni a diákoknak, és sokkal jobban megmaradna egy-egy mű a gyerekek fejében, ha harmadannyi lenne a kötelező. A NAT célja, hogy megszerettesse a gyerekekkel az olvasást, de ezt a régies nyelvezetű Jókaival már nem lehet elérni, a diákokhoz közelálló mai, értékes ifjúsági irodalomra viszont nem jut idő az órákon.

Ötezer oldal lesz a kötelező olvasmány - index.hu

Olvasni alapvetően egy fantasztikus folyamat. Belelátni valakinek a gondolataiba, megismerni fantáziavilágát, párbeszédet folytatni gondolati síkon akár tőlünk távol élő, akár korban minket megelőző emberekkel nagy szellemi kaland. Egyike a legnagyszerűbb érzéseknek, amikor úgy lebilincsel egy könyv, hogy nem is tudja letenni az ember. A betű megelevenedik az olvasóban, valamit kivált belőle. Az író-olvasó ember valahol leképezi a Teremtő alkotó munkáját, noha mi nem a semmiből teremtünk. Ha írunk, akkor ott van velünk mindaz, amit addigi életünk során felhalmoztunk ismeretben, szókincsben, világszemléletben, lelkiségben. De ott van ez a teremtési folyamat az olvasás közben is. Hányszor megtapasztaljuk, hogy egy írás önálló életre kell. Mást olvas ki belőle az olvasó, más lehetett esetleg az eredeti szándék. Félre is érthetjük egymást akarva vagy akaratlanul. De milyen jó azt is érezni, hogy valaki pontosan azt fogalmazta meg, amit én magam is érzek.Hogy mennyire nemcsak az író teremt, annak jó példája az, amikor újraolvasok egy valamikor már kezembe került könyvet, cikket. Lehet, hogy akkor sokat mondott, ma meg nem is értem, miért is tetszett annyira. És persze fordítva is igaz. A jó írás több szinten hat.
Mi, reformátusok, akik a Biblia örököseinek valljuk magunkat, valaha nagyon sokat tettünk azért, hogy megtanuljon és megszeressen olvasni a mi népünk. Mindenek előtt ugye a Bibliát, de aztán jöttek a tudomány művelésének magyar nyelvű úttörői, mint pl. Apáczai Csere János. ,Jöttek az eszméltető, elgondolkodtató vagy éppen tisztázó hitvallásos írások, prédikációs kötetek, imádságos könyvek. Aztán jött a Biblia emlőin felnövő írók és költők sora. És a nép olvasott. Ha mást nem a Bibliát és az öreg Szikszait megfejelte a kalendáriummal.
Aztán valahogy leszoktunk az olvasásról. Felesleges nyűg. „Nem írok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok.” Az igénytelen, százas szókinccsel – ez is a kánaáni nyelvből összerakva- elmondott, leírt prédikációk nem javítanak a szó, a betű szeretetén.
Először csak nem szerette meg az olvasást az ifjúság, aztán funkcionálisan már sokan meg sem tanulják. Hihetetlen dolgok történnek olykor hittanon. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy legyen olyan pillanata az órának, amikor a gyerekek hangosan olvasva is ismerkednek szöveggel. Annak idején, amikor az USA-ba jártam, voltam egy középiskolában is, ahol egy angol irodalom órán vettem részt. Először majd hanyatt vágtam magam: egy teljesen hétköznapi angol szöveget értelmezett a társaság, de olyan szinten, mintha az angol számukra nem az anyanyelvük lett volna, hanem idegen szöveg. S mit ad Isten, telnek az évek, olvastatok a hittanosaimmal, aztán megértést firtató kérdéseket teszek fel. Erre az egyik fiúcska így válaszol: „Honnan tudnám a választ, én olvastam?” Fülöp, Fülöp, de aktuális vagy: Érted is, amit olvasol?
Valójában tudunk-e olvasni? – kérdezhetjük először. Aztán utána jöhet csak a következő kérdés: szeretünk-e? Átéltük-e valaha az írott gondolat gyönyörködtető, vagy hasznos, információt adó, vagy éppen teremtő, felrázó erejét.
Amióta az eszemet tudom, mindig is ment a vita a kötelező olvasmányok közül. Ami kötelező, annak mindig olyan avíttas, dögunalom szaga volt, vagy éppen valamilyen ideológiát sulykoló mellékíze. (lásd. saját emlékeimből a kevébé nívós orosz irodalmat – nem Dosztojevszkijre gondoltam) Van, amihez egyszerűen meg kell érni, hogy az írót foglalkoztató kérdés az olvasót is foglalkoztassa. És akkor lehet szó párbeszédről.
Nem irigylem a NAT összeállítóit. Jó lista nem születhet sem mennyiségében, sem minőségében. Valaki mindig kimarad, valaki mindig tiltakozik, sokall, vagy éppen kevesell.  És? Ha először megtanítjuk értőn olvasni, és aztán megszerettetjük az olvasást valakivel, akkor lesz még ideje érdeklődésének megfelelően összefutni a kimaradókkal is. Ha meg nem, akkor kb.az olvasónapló kínos lemásolásáig jutunk.
Hogy lehet megszerettetni az olvasást, ha eljutunk odáig, hogy érteni is kezdjük, amit olvasunk? Jó kérdés. Én csak azt tudom, hogy volt egy áldott emlékű nagyon beteg nagymamám, aki fizikálisan nem tudott mit tenni a családért/unokákért, de az alig tojásból kibújt unokái számára állandóan olvasott. Nem volt olyan Benedek Elek mese szinte, amit ne hallottam volna, s a sok ismétlés hatására már szinte szó szerint elmondtam valamennyit. Megszakítják ezt a gyereket! –sopánkodtak a szomszédok, amikor folyt belőlem a vers, a mese. Anyu mindig mondta a mamának, hogy ennél többet nem is tehetne az unokáiért. A másik nagymama meg egy gyönyörű képes Bibliát vett elő mindig, ha a szülők nála hagytak bennünket. Micsoda történetek! Alig várta az ember, hogy ne kelljen segítség, magam betűzhessem az eseményeket. Valahol itt kezdődik.

 

Aztán meg itt:

 Benedek Elek: Nagymama olvas

Olvas a nagymama, vajon mit olvashat?
Nem tesz már egyebet, csak olvas naphosszat.
Egy régi kopott könyv, öregebb ő nála,
Ott fekszik asztalán, egész nap kitárva.

A jó nagymamáról mit tudna regélni!       

S nem unta meg soha ezt a kopott régit.

Olvas a nagymama, elmerülve mélyen,

Hallga, csitt gyerekek, senki se beszéljen.
A kedves nagymamát meg ne zavarjátok...
Imádságot olvas, áldást kér reátok... 

 


 

 


Hogy várhatnánk el a Biblia vagy bármilyen komolyabb szöveg olvasását, megértését, szeretetét, ha nem ágyazunk meg neki. Félek, sokszor már az iskolában és csak az iskolában ez késő. Nem helyettesíti az olvasást a film a TV, hiszen a fantáziát korlátozza arra a képi világra, amit a rendező ad elénk. Beszűkül a párbeszéd lehetősége.
Azt már csak félve kérdezem, hogy mivel tudjuk táplálni a mai tinik, vagy a kevébé szofisztikáltak spirituális érdeklődését a sok-sok innen-onnan összefordított, többségében nagyon fundamentalista irányzatot képviselő keresztyén irodalomon vagy a nagyon szűk kört megérintő teológiai értekezéseken túl.
Tudom, ez most sokféle gondolat, affajta „brain storming”, de idő és egészség híján – támadnak a vírusok – most nem tudom jobban összefésülni.
De valamit még zárásul: nem teszik mindenkinek minden. Van, aki a spenótra, van, aki a sóskára esküszik. Ha belémtömik a spenótot, attól nem fogom megszeretni. De ha kicsit ízlelgethetem, nem egyedüli módon főzeléknek szervírozzák, még a végén eszem belőle.
„Ha hajót akarsz építeni, ne azzal kezd, hogy a munkásokkal fát gyűjtetsz, és szó nélkül kiosztod közöttük a szerszámokat, és rámutatsz a tervrajzra. Ehelyett először keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt.”
/Antoine de Saint-Exupéry/
Valahol innen indulna minden, másodlagos, hogy mennyit és mit teszünk a kánonba, ha felébred az olthatatlan vágy, ha jól megvetik az ágyat az értő olvasásnak és az olvasás szeretetének. 

 

Hozzászólások