Ausztriában folytatja a kilencszeres világbajnok kajakos Paksy Tímea, aki azt mondta: ha úgy adódik, az osztrák válogatottban is szerepel majd, de most elsősorban a civil életére koncentrál.
Paksy Tímea: Nem szeretem annyira Magyarországot, hogy éhen haljak - sportgeza.hu
Mindig is figyelemmel kísértem a magyar kajakosok világát, hiszen valaha én is űztem ezt a nagyszerű sportágat. Csak fokozza az érdeklődésem, hogy a női szakág jó ideje sikert sikerre halmoz, huzamosan ott tudtunk lenni a világ tetején. Jó dolog büszkének lenni a kiváló sportolókra, örvendezni a mostani olimpián is az aranyaknak, melyeket nemzeti színeinkben nyertek. A napokban azonban a kajakosokról szóló hírek abszolút nem simogatták a lelkemet, sőt karcolták, aztán Paksy Tímea nyilatkozata meg egyenesen mély sebet is ütött rajta.
Azt szokták mondani, hogy a sportban a befektetett munka megtérül, ott nincs vita, aki először ér a célba, az a nyertes, a legjobb győz. Talán valaha ez az állítás teljesen igaz is volt, ma már azonban vitatkozni kell vele. Bár az olimpikonok példáján felbuzdulva kellő tehetséggel és kitartással megáldva sok gyerek és ifjú szeme előtt lebegnek talán még szép ideák, már rég nem arról szól a versenysport sem, hogy mindenki egyelő esélyekkel indul. Vagy fogalmazhatok még sarkosabban is: hogy a többség egyáltalán némi eséllyel indul. Egyre hamarabb elhamvad a motiváció az ifjakban, hogy az egyéni diadal mellett nemzetüknek szerzzenek dicsőséget egy-egy világversenyen. Már rég nem arról szól a sport, hogy apait-anyait beleadok, készülök, és annak meg lesz az eredménye.
Egyre inkább más tényezők uralják el a sportot. Itt is mindennek a hátterében egyre inkább a pénzt látjuk. Vagy a pénztelenséget. A sport sokak megélhetési forrása lett és óriási üzlet. Csak az a kérdés, hogy kiknél van a pénz, és kiknek a zsebébe vándorol. Sajnos a sport világa egyre inkább leképezi a mindennapi életet. Van az esélyesek kis elitje és van az esélytelenek, a kiszorulók nagy tömege.
Nagyon mellbevágó Paksy Tímea kajakos nyilatkozata:„Nem szeretem annyira Magyarországot, hogy éhen haljak.” Arról beszél, hogy 2 éve nem kapott fizetést klubjától, pedig nem egy huszadrendű kajakosról van szó. Csak az a nagy pechje, hogy Magyarországon született és itt ragadott lapátot. És lapátolt, lapátolt lelkesen rengeteget, nem is rosszul. Aztán valami elszakadt benne. Eddig bírta, s valószínű az, hogy nem jutott ki az olimpiára – kit tudja mi lehetett a háttérben – az utolsó cseppet jelentette abban a bizonyos pohárban. Mert ugye a ’se pénz se posztó’ nem jó felállás. Legalább az egyikből jusson valami, mert azzal lehet takargatni, orvosolni a másik hiányát valameddig. De ha már egyik sincs? Meddig lehet elvárni valakitől, hogy lelkesedéből tegye a dolgát? Meddig lehet elvárni, hogy hozza ki magából a maximumot, hajtsa ki magát, ha a másik oldalon nem kerül semmi vagy szinte semmi a serpenyőbe? Meddig lehet minőséget kérni ellentételezés nélkül? Meddig lehet minőséget produkálni ellentételezés nélkül?
„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell.”- csengenek mindannyiunk fülébe a Szózat szavai. De fájdalmasan vitatkozik ezzel Paksy Tímea nyilatkozata: „Nem szeretem annyira Magyarországot, hogy éhen haljak.” Egy kajakos kimondott egy nagyon kemény mondatot. Legalább is kimondva nagyon keményen hangzik. Csak az a baj, hogy nincs egyedül ez a sportoló. És most nem a másik tehetséges kajakosra, Benedek Dalmára gondolok, és főleg nem Janics Natasára. De gondolok a Szózat soraival csendben fájdalmasan vitatkozó, elvándorló orvosokra, kutatókra, művészekre, mérnökökre, tanárokra, ápolókra, jó szakmunkásokra, de lassan mindenkire. Mert észre kell venni, hogy már nem csak a legkiválóbbak mennek el álomajánlatoktól és lehetőségektől elcsábulva. Már nem szimpla agyelszívás folyik. Ami folyik, az sok esetben már a létért való küzdelem. Ítélkezni persze könnyű. Kimondani, hogy megfutamodott, nem vállalja a harcot, hogy nem hajlandó tűrni. A könnyebbik utat választja.(Nem is olyan könnyű az sem!) Pedig csak élni akar. Lehet hős romantikus sorokkal vagdalkozni vagy visszalőni, játszani a lelkiismeret húrjain egyfajta lojalitás érdekében, eszményképnek állítani a végeken való kitartást, nehézzé tenni azt, ami így is úgy is nehéz, de egyet nem szabad. Nem szabad homokba dugni a fejet. Főleg, amikor már valaki nem csak csendben tűnik el, hanem meg is fogalmazza sokak életérzését. A tobbség nem született hős végvári vitéznek. Szedjük ki a homokból a fejünk, mert valami nagyon elromlott a Kárpátok alatt, hamarosan ismétlődik József Attila fájdalmas látlelete a kitántorgó hárommillióról. Mert ma sem fut, rohan szíves örömest kifelé az országból a többség, hanem a kilátástalanság miatt inkább csak úgy kitántorog.
Hozzászólások