A Hymnus először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő "Magyar nép zivataros századaiból" alcím nélkül, ami egyes irodalomtörténészek szerint szerkesztői önkény vagy a cenzúra kijátszása miatt történt. A Hymnus 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot.
A Himnusz megzenésítésére 1844-ben, a költő halála után hat évvel hirdetett pályázatot Bartay András, a pesti Nemzeti Színház igazgatója. A 20 arany pályadíjat a beérkezett tizenhárom pályaműből Erkel Ferencnek, a Nemzeti Színház karmesterének ítélte a zsűri, a mű bemutatására 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban került sor, hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel először.
A 190 éves Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.
190 évvel ezelőtt 1823-ban január 22-én született meg nemzeti imádságunk, Magyarország himnusza. Pontosabban Kölcsey Ferenc verse Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból, mely megzenésítése után vált igazán közismertté. Alkotmányosan csak 1989-ben lett rögzítve, hogy ez a Magyar Köztársaság (akkori megnevezés) himnusza, a tavaly életbe lépett alaptörvény pedig egyenesen Kölcsey soraival kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”.
Egy anekdota szerint Rákosi Mátyás Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt megbízta egy szocialista típusú himnusz megírásával. Állítólag Kodály azt válaszolta röviden Rákosinak: Minek új? Jó nekünk a régi himnusz. Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Ott és akkor. Mert időnként ma is hallani furcsa hangokat a himnuszunkkal kapcsolatban:
„Napjainkban a Himnusszal szembeni leggyakoribb kritika, hogy túl komor, kevéssé ösztönöz cselekvésre. „Beszéltem egy pár sportolóval, akik azt mondták, hogy egy döntő előtt a legsúlyosabb próbatétel túlélni a Himnuszt. Azt mesélték, hogy ha egy amerikaival kerülnek össze, akkor azt érzik, hogy az ő himnuszuk csak úgy nyomja az erőt, ők meg csak állnak és… Előre sírunk-rívunk. Majd az Isten megsegít, majd csinál valamit…” Ennek egyik oka, hogy a Himnusz előadásának tempóját a húszas években, a világháborús vereséget és a trianoni békediktátumot követően nagymértékben lelassították.”(Wikipédia himnuszunkról szóló fejezetéből)
Támadás érte a himnuszt nemcsak un. liberális körökből, ahol sokszor idejemúltnak titulálják, hanem egyházi vonalról is. Jó pár évvel ezelőtt egy evangélikus püspök fejtegette, hogy mennyire hibás költemény ez teológiáját illetően.
Református oldalról inkább a Himnusz sorait bibliailag alátámasztó teológiai fejtegetések jelentek meg pl. Hegedűs püspök tollából. Persze egyházunknak sem minden irányzata van megbékélve pl. liturgikus használatával. (énekeljünk-e himnuszt minden istentiszteleten vagy sem)
Tény, hogy himnuszunk egy református ember tollából született, tény, hogy az éppen krisztusi korban járó Kölcsey – Taxner-Tóth Ernő irodalomtörténész megfogalmazása szerint- „a nemzet sorsáért aggódó, közösségével azonosuló lelkész-prédikátor elődök hangján könyörög a fölöttünk álló Istenhez.” Lehet, mivel magam is ennek a vonalnak vagyok örököse, hozzám a mai napig nagyon közel állnak a Himnusz gondolatai, képei.
De vajon milyen más népeknek himnusza, vajon annyira más-e a mienk? Csak azért kedves-e nekem a 190 éves megfogalmazás, mert ezt szoktam meg, ezt tanultam?
A teljesség igénye nélkül kutakodtam egy kicsit más népek háza táján, első renden Európában. Felfigyeltem egy-két érdekes dologra:
- A himnuszok többségében a mű címzettje a megszemélyesített ország maga. Azt szólítja meg a szerző, azt magasztalja, dicsőíti, emeli ki értékeit, azt idealizálja. Van olyan eset is, ahol egyenesen isteníti az adott földet a himnusz.
- Vannak olyan himnuszok is, melyek egyfajta haza iránti hűségeskük pl. Bosznia-Hercegovina himnusza.
- Vannak történelmi eseményekből születő himnuszok, harci indulók (pl. francia vagy USA), -- Vannak, melyek történelmi személyekre utalnak. (A skót himnusz beszél arról, hogy küldték dölyfös Edward seregeit haza. Nagyon egyedi Hollandia himnusza, mely annak a Nassaui Vilmosnak személyes imája, aki ott látható a refomáció genfi emlékművén is)
- Egyes himnuszok a függetlenségi törekvésekből születtek, a nemzetté válás, az identitás kialakításának eszközei.
- Vannak olyan himnuszok is, melyek nem a földet, hanem az ott lakó népet magasztalják, annak erényeit sorolják, mint pl. a Belorusszia himnusza.
- Érdekes, hogy Moldávia himnusza nem is az országot, nem is a népet, hanem a nyelvet magasztalja.
- Vannak kimondottan monarchikus himnuszok is, tipikus példa az angol himnusz, amely az uralkodóért való könyörgés.
Figyelemre méltó, hogy Európában a magyaron kívül kimondottan csak a ruszin és a montenegrói himnusz kér áldást Istentől hazájára. Még a vatikáni himnusz sem, mely a helyet - Rómát - megszemélyesítő himnuszok sorába illeszkedik. De nem lennék igazságos, ha nem említeném meg, hogy Svájc himnusza tulajdonképpen egy ízig-vérig zsoltár.
Találomra túlnéztem Európán, mi a helyzet a nagyvilágban. Onnan is sok himnusz besorolható az előbb említett típusok valamelyikébe. Japán himnuszának tömörsége egész érdekes: „Uralmad tartson Ezer, nyolcezer évig, Míg a kavicsokból Hatalmas szikla válik, S beborítja a moha." Ennyi az egész.
Kíváncsi voltam, vajon az iszlám népek himnuszai miről szólnak, mennyire fejeződik ki benne a vallásosság. Irán: „Felkelt a horizonton a keleti Nap Az igazságban hívők szemének fénye Bahman hitünk tetőpontja. Üzeneted, ó, imám, a függetlenség, a szabadság életünk célja beleivódott lelkünkbe Ó, mártírok! Kiáltásaitok visszhangzanak az idő fülében: Légy tartós, örökké fennálló, Iráni Iszlám Köztársaság!” A török himnusz istenfélőnek nevezi nemzetét. A pakisztáni himnusz a „hit citadellájának” nevezi szent földjét.
A soknyelvű, sokvallású India himnusza sorsának irányítójához folyamodik, értsen rajta ki azt, akit, amit akar.
A távoli Új-Zéland himnusza pl. a miénkhez sokban hasonló igazi imádság.
Mennyi, de mennyi látásmód, érdekesség. Kár, hogy nem volt több időm foglalkozni ezzel a témával, mert biztos sok izgalmas dolgot találnék még szisztematikus vizsgálódással.
De kanyarodjunk vissza a mi himnuszunkhoz. Mit mondhatok róla a kis kutakodás fényében?
Örülök neki, hogy a mi himnuszunk nem idealizálás, nem önmagunk dicsőítése, nem harci induló, hanem egy Istenhez szóló imádság. Így akárhol felhangzik – színből vagy szívből- sorai hirdetik az én meggyőződésemet is, hogy népünk, nemzetünk jövője és megtartatása Istentől van, és ehhez az Istenhez lehet és kell is fohászkodni érte. Végül idézem az fentebb említett Taxner-Tóth Ernő irodalomtörténészt: „Hogy mit kezdünk ezzel a fennkölt alkotással, rajtunk múlik: vállaljuk, énekeljük, megértjük, vagy csak ünnepélyes közömbösséggel eltűrjük.”
Hozzászólások