A Láthatatlan Kiállítás Budapest egyik leglátogatottabb programja, mely Prágában és Varsóban is várja az érdeklődőket!
A kiállításon a résztvevők csupán tapintás, hallás, szaglás és egyensúly érzékelés útján jutnak információkhoz. Így a látáshiány okozta új helyzetben a nehézségek mellett azt is megtapasztalhatják, hogy a szem, mint érzékszerv kiiktatásával is lehet szép és teljes a világ.
A Láthatatlan Kiállítás Budapest a nem látók és a látók világát igyekszik közelíteni egymáshoz, és pozitív élményeken keresztül tanítja meg, hogyan segíthetjük, s miképpen érthetjük meg őket.
A láthatatlan utazás vak vezető kíséretében, speciálisan berendezett és teljesen besötétített helyszíneken történik, ahol egyedi hanghatások és helyszínre szabott illatok segítik, hogy igazán életszerű élményben legyen részed.
Belépek. Elsötétül minden. 1 óra teljes sötétség. Miért is tartom nyitva a szemem? Végig reménykedem. Hátha csak egy piciny halovány fény, egy kis jelzésnyi, mely segít a körülöttem lévő tér érzékelésében. De semmi. Teljes a sötétség és nem oszlik. Reménytelen dolog, hogy majd megszokja a szemem. Ugyanaz a vak sötét marad végig. Ebben a sötétben elveszik a térérzékelés, elvesznek a színek, elveszik az idő. Teljesen benyel. Teljesen új helyzet elé állít.
Még jó, hogy vannak hangok. Ismerősöké, barátoké. Ők is botorkálnak. Ők is riadtak az elején. Van, aki ennek hangot is ad, majdnem kikéredzkedik. Megfogjuk egymás kezét. Sötét van. De itt vagyunk egymásnak. Beszélünk, poénkodunk, mert különben –érezzük- a sötét teljesen elnyelne. Aztán van egy másik hang is. Egy hang, amit eddig még nem ismertünk. Egy hang, mely megnyugtat, egy hang, mely tudja az utat, egy hang, mely utasításokat ad, egy hang mely magyaráz, egy hang mely kérdez, egy hang mely tanít. Egy hang, amelyben nekünk elveszett, sötétben botorkáló társaságnak együtt és egyen-egyenként is meg kell bízni, aminek engedelmeskedni kell.
Elkezdünk tapogatni. Micsoda biztonság, míg ott van valamelyik oldalon a fal. Valamennyire vezet, egy darabig tájol is. De jönnek a kihívások: Fordulj felém, gyere ide hozzám!- mondja a hang. Elhagyjam a falat!? Ugye nem fogok megbotlani valamiben? Ugye nincs egy lépcső, vagy valami előttem? Minek fogok nekimenni? Mennyire kiszolgáltatott vagyok! De nem is maradhatok itt, ahol vagyok! Az elindulásnál csak az rosszabb, ha itt maradok, ha hallom, hogy a többiek távolodnak, én meg tényleg beleveszek a sötétbe.
Megyünk, olykor egymásba ütközünk. Felismerjük a másikat tapintás alapján, hangok alapján. Ez pár pillanatra megnyugtató. Jönnek a feladatok. Egy-egy hétköznapi közegbe vezet az út. Hétköznapi? Igen, az lenne, ha látnám. De így, a sötétben a hétköznapi abszolút nem hétköznapi. Telve van minden lépés félelemmel, de legalább szorongással, és állandósul egyfajta veszélyérzet.
De adódik egy-egy örömteli felismerés is. A kezemmel tapogatózva rájövök, hogy éppen mi előtt állok. Van ahol egyértelmű a dolog! Igen, ezt tudom, ezt ismerem, „látom” magam előtt! Sikerélmény. Valahol találgatok vadul. Kell a megerősítés, annyi minden lehet, amit a kezem épp érint. Vajon jól „látom”, mi is az?
Belemerültünk az útba. Eltűnik a kezdeti vad szívdobogás, és egyre érdeklődünk. Kérdezgetjük a vezetőnket: Hogy lehet ilyen biztosan haladni a sötétben? Születésétől fogva így él? Csodálkozunk, hogy „látja át” ennyire a helyzetet, hogy veszi észre, ha valamelyikünknek segítségre van szüksége. Mit „lát” ő belőlünk? Milyennek gondol bennünket? Kedves és megnyerő, jó humorú, és 100%-osan természetes. Természetes számára a közeg. Nem úgy nekünk. Nekünk abszolút nem természetes, amiben vagyunk. Most éljük át csak igazán azt, hogy meg vagyunk fosztva valamitől, amit eddig talán nem is értékeltünk annyira, de ami alapvető az életünkben.
Biztatom magam: Egyszer vége lesz, és visszajönnek a színek, visszajönnek a fények, visszajön a biztonság! Egyszer kilépünk ebből a vakságból, egyszer látunk majd újra. Ez csak egy kiállítás, ez csak egy program, amire összejött egy baráti csoport. Csak ki akartuk próbálni, mi lehet ez.
(Direkt nem írom le, hogy mi mindenen vezetett az út, hogy ne rontsam el azoknak az élményét, akik –talán ennek az írásnak is köszönhetően- ellátogatnak a Millenárisra.)
Hogy elröpült az egy óra! És elhangzott a bűvös mondat: „Átmegyünk két függönyön, s aztán, ne csodálkozzatok, majd hunyorogni fogtok. Köszönjük, hogy eljöttetek.” És kiértünk végül a fényre, oda, ahonnan elindultunk.
Még benn kérdeztük, és utána is beszéltük, hogy milyen jó lenne végigjárni a megtett utat egy kis fény segítségével. Kitisztázni azt, ami a mai napig sem világos, érzékelni a tereket, a formákat. De erre –valószínűleg okkal- nem nyílik lehetőség. Éppen ezért nem teret, nem formákat, nem a pontos tudást, hanem érzéseket, tapasztalásokat, élményeket hoztam el a többiekkel együtt. Utána természetesen megbeszéltük a dolgokat. Mindenkit magával ragadott a tapasztalás. Ki ezt, ki azt emelt ki a „látottakból”. Beszélgettünk arról is, hogy visszamennénk-e ismét, vagy részt vennénk-e egy, a kínálatban szereplő, láthatatlan vacsorán. Nem volt egységes vélemény. De abban biztos vagyok, hogy nemcsak bennem dolgozik tovább az élmény.
Tovább dolgozik bennem nemcsak azon a szinten, hogy hogyan viseltessem nem látó embertársaim irányába, nemcsak azon a szinten, hogy mennyire hálásak lehetünk a szemünk világáért, nemcsak azon a szinten, hogy mit kezdenék magammal, ha egyszer elsötétülne számomra a világ, se nem lenne remény a visszatérésre a fény és a színek világába. Tovább dolgozik bennem azon a szinten, hogy mit jelent a közösségben szerzett tapasztalat, hogy milyen jó volt, hogy nem vadidegenek közt botorkáltam. Milyen megnyugtatóak az ismerős hangok, milyen bátorító megérinteni a másikat. Olykor vezetni, ahol már én kitapogattam az utat, olykor vezetettnek lenni, s elfogadni a másik segítségét, rácsodálkozni, elfogadni, vagy éppen leellenőrizni az ő tapasztalását.
És tovább dolgozik bennem azon a szinten is, hogy milyen fontos, hogy mi botorkálók, ne csak egymásra támaszkodjunk, hanem legyen ki után menni, kinek a hangjára figyelni, aki tudja az utat, akiben meg lehet bízni, aki eljuttat a sötétből, sok-sok tapasztaláson, beszélgetésen, tanításon keresztül vissza a fénybe.
Nem tudom, hogy vissza jutok-e még valamilyen formában a Millenárisra. De azt tudom, hogy nem csak most éltem át, valahol ismerős ez a sötétben való társas bolyongás, valahol ismerős ez a biztos, vezető hang. Igen, a láthatatlan kiállítás sötétsége paradox módon megvilágította nekem a hit útján való előrehaladást is.
Csak ajánlani tudom mindenkinek!